2018. július 5., csütörtök

Új tartalom!

Sziasztok!
Mivel sajnos szavazást már nem tudok indítani a blogon, valamiért a blogger kivette ezt a funkciót, ezért itt teszem fel a kérdésemet nektek.
Mit szólnátok egy picit másabb tartalomhoz? Ami nem fancfiction, hanem esetleg megosztanám a tapasztalataimat veletek.
Mivel nemrégiben vége lett a sulinak, illetve minden érettségiző a kezében tudhatja a remek eredményeket( köztük én is) elmondanám nektek a tapasztalatokat, hogy én hogy éltem meg magát ezt a 4 évet illetve magát az érettségit, hogy milyen érzelmeken mehet keresztül az ember, akár a pályaválasztás során.
Mit szólnátok hozzá?

2018. május 12., szombat

#1

- Liam Payne! - Manchi kezét nyújtja felém és egy hatalmas csattanással pacsizunk, majd magához húz és hosszasan megölel. Nagyjából másfél éve nem láttam már legjobb barátomat, mégis olyan fogadtatás ér, mintha minden esténket együtt töltöttük volna. Bár telefonon szinte minden nap hosszasan tartottuk a kapcsolatot, mégis más a szemébe nézve szemben állni vele.
- Manchino - kiabálom el magam nevetve és piros poschém oldalának dőlök, amit immáron előszeretettel környékeznek meg a hiányos öltözetű lányok. Mindegyik rám mosolyog és próbálnak a közelembe férkőzni, miközben minden második szavukkén a nevemet ejtik ki.
Haza értem.
Pontosítanom kell. Visszaérkeztem oda, ahonnan elindultam. A helyre, ahol szinte minden estémet töltöttem. Az elhagyatott telephely, amelyet este 9 után szinte már senki sem mer megközelíteni most fényben úszik. A versenyzők minden autót egy körben elhelyezve állítottak le, a reflektort azonban felkapcsolva hagyták. Szerencsére így mindenkit szemügyre tudok venni. Egyben kedves és kellemetlen emlékek rohamoznak meg.
- Öcsém, el sem hiszem - neveti el magát barátom, miközben hátba vág. Tudtam, hogy örülni fog. Mondatát nem csak a jelenlétem miatt címezi nekem. Fél szemmel folyamatosan a mögöttem levő kocsira sandít, amely gyermekkorunk hatalmas álma. Nem csak én vágytam erre az autóra, hanem ő is. Pár évvel ezelőtt pedig megfogadtam neki, hogy megveszem. Összesen annyi lóerő van benne, mint legjobb barátom 3 autójában összesen. Sosem értette hogyan csináltam meg, de a pénz és az autószerelői szakmám nagyon sokat segített ebben. A szenvedélyem már évek óta hatalmas az autók iránt.
Boldogságának másik oka pedig az, hogy ma én is pályára lépek, és ha én ezt megteszem általában vaskos kötegeket teszek a zsebébe. Verhetetlen vagyok és ezt a jelenlévők háromnegyede tanusíthatja is. Azonban mégis vannak merész emberek, akik kimernek állni mellettem.
- Számomra is hihetetlen, hogy itt vagyok - jó pár srác csatlakozik hozzánk, miközben mindegyik a megszokott 3 elemből álló kézfogással köszön nekem. Körbe nézek és a megszokott arcokkal találkozok. Behunyom a szememet és azt kívánom, bárcsak eltudnám pár percre felejteni mind azt, amiért ide jöttem.
Az egyetlen hely, ahol érezheted azt, hogy élsz Liam!
Az agyam zakatol és már azt várom, mikor pattanhatok be a kocsimba és vehetem be a minnél veszélyesebb és élesebb kanyarokat. Adrenalin függőségem sosem hagy alább és minnél távolabb próbáltam kerülni ettől a heltől annál jobban mutatkozott az, hogy mennyire szükségem is van erre.
Bear megfogja érteni, ha felnő. 
A verseny nagyjából negyed óra múlva kezdődik. A szabály régebben az volt, hogy minden férfi mellett ülnie kellett egy nőnek az anyós ülésen. Azonban én ezt ma nagy valószínűséggel megszegem. Fiatalabb koromban sikerült meggyőznöm Sophiát, hogy mellettem üljön. Sokszor csak rá kellett néznem és olyan mérhetetlen erőt adott, amely miatt percekkel előbb érhettem be a célba, mint a többiek.
Aztán a legutolsó versenyem után túlságosan is veszélyes helyzeteket teremtettem és az adrenalin miatt a felkínálkozó alkalomkor óvszer nélkül szeretkeztünk a kocsiban. Ennek eredménye képpen tarthatom kezemben a ma már 1 éves fiamat, aki az életem. Az anyja azonban nem tolerálta az életstílusomat, így pár hete elköltözött tőlem és bizony vitte magával Bear-t is, akit ennek köszönhetően hetente két alkalommal láthatok.
Voltaképpen a szerelem, ami ma a pályára űz.
Manchi évek óta a versenyek mozgatója. A megrendezés előtt pár órával küldi szét az üzeneteket, melyben egy-egy cím és időpont áll. Így a rendőröknek nehezebb lenyomozni és megtalálni minket. Minden második héten hagyott egy ilyen üzenetet az én telefonom is, azonban nem éltem a lehetőséggel. Felelősségteljes apa akartam lenni, akinek végre benőtt a feje lágya, de Cheryl elköltözése kiváltotta belőlem a legrosszabbat.
Miattad ülök ma autóba, drágám.
A szabályokat pedig mint házigazdag, mindig Manchi hozza meg. Nagyjából 8 éves tradícióink vannak. Az egyik legfontosabb szabályát akkor hozta meg, mikor megnyertem az első versenyemet. Énekeltünk és meghallotta a hangomat. Onnantól kezdve mindig minden fontos és nehezen nyerhető verseny előtt énekelnem kellett. Az idő múlásával pedig hagyománnyá vált az is, hogy a lányok táncoltak és akit a legjobbnak ítéltem beülhetett mellém és arra az estére az övé is voltam.
Familiar.
- Lányok, ki szeretne ma este Liam partnere lenni? - Manchi elkiabálja magát és ezzel együtt nagyjából egy tucat lány sorakozik fel előtte csillogó szemekkel. Nevetve kapok a fejemhez, miközben visszamászok a kocsiba és előkeresem a zenét. Amint megvan kiszállok és az autó motorháztetejének támaszkodok. Végig nézek az előttem sorakozó olcsó nőkön, akik egy jó kocsi és kis pénz miatt szinte mindent képesek lennének nekem adni. Elmosolyodok és énekelni kezdek. Élvezem, ahogy elszántan kezdenek el táncolni és különféle mozdulatokkal elcsábítani engem.
Eszembe jut a nap, amikor Bear megszületett.
A nap, amikor először megfogta a kezemet. A gondolattal egyidejűleg mutatok rá egy lányra, kinek mogása egyáltalán nem tetszik.
Kiestél kiscsibe.
A refrén résznél bepattanok középre és táncolni kezdek. Sophia arca villan fel előttem mikor a reflektor fényekbe nézek.
A mosoly, amely büszkén nézte, ahogy éneklek és téncolok a zenére.
A támogatás és a forró csókok, amiket kaptam tőle minden egyes elindulás előtt.
Megrázom a fejemet és most egyszerre három lányt ejtek ki a versenyből. A sarokban megpillantok egy számomra ismerős arcot. A reflektorok fénye miatt nem tudom kivenni ki az. A szája pontosan ugyan azt a szöveget tátogja, mint amit én éneklek.
Ismét kiejtek két lányt.
A zene üteme lassul és senki sem maradt már mögöttem. Egyedül táncoltam végig. A kabátom a földön hever, pólóm pedig nagyjából egy méteres távolságra tőle, ugyan abban a helyzetben. A gondolataim ismét volt mennyasszonyomhoz vándoroltak vissza. A lány, aki eddig sötétben bújkált már sehol sincs. Tekintetét azonban még mindig magamon érzem.
- Mi van veled öcskös? - kérdezi aggódva, miközben zavartan kapom fel a földön heverő ruháimat
és megindulok ahhoz az asztalhoz, ahol fogadni lehet. Tárcámat előkapom a zsebemből és pár száz fontot teszek rezzenéstelen arccal magamra.
- Elhagyott az asszony - nevetem el magam fájdalmasan, szerencsére nem veszi észre. Mosolyom talán igazinak tűnhet, nem mutatom mennyire is fáj a dolog. Hiszen én vagyok Liam Payne, aki majdnem minden lányt kihasznált már a körben.
Szerintük szívtelen vagyok. Talán igazuk is van, hogy hagytam elmenni. 
Vállamat megrántva fordulok el tőle és megindulok a közelünkben tartandó fekvőtámasz versenyhez. Ebben mindig is azok vettek részt, akiknek csak az edzés maradt, viszont autójuk nem volt. Tökéletes pénzkereseti lehetőség újabb kokszra a szervezetük számára.
- És? - neveti el magát Manchi, de mikor meglátja szúrós tekintetemet azonnal egyenes vonallá húzza a száját. - Tudom, mennyit jelentett neked haver - kezd bele óvatosan mondandójába. Tekintetemet ismét felé emelem és kétségbeesetten várom, hogy valami okosat mondjon nekem. - Itt ismerted meg, szült neked egy gyereket, de ami nem megy azt nem kell erőltetni - tudja, hogy nem segített. Bocsánat kérő tekintettel néz rám.
- Soha többet nem fog velem szóba állni - nyögöm ki nagy nehezen a tényt, ami hetek óta a lelkemet nyomja.
- Ne viccelj már! - elneveti magát, de mikor meglátja, hogy számomra nem mulatságos a dolog, elhallgat. - Miért állna? Hiszen te vagy a gyereke apja és nem mellesleg élete szerelme - számára ezek teljesen alapvető tények és igen nekem is annak tűntek egy ideig. Amíg mind ez már nem volt elég neki ahhoz, hogy mellettem maradjon.
Manci soha sem volt a komoly kapcsolatok híve és éppen ezért nem is tudja, milyen az, amikor egy nővel már 5 éve folyamatosan megosztod szinte mindened. Aztán pedig eljön az idő, amikor már egy aprósággal is megosztod az életedet és szinte mindened neki adod. Megesküszöl, hogy bármi áron megvéded és összetartod a családot.
Elbasztad, Liam!
- Majdnem bántottam Manch - elfordulok tőle, mert képtelen vagyok a szemébe nézni, miközben kimondom ezt a szörnyű tényt. Nem érzem magam férfinak emiatt.
Barátom maga felé fordít és farkas szemet néz velem. Várja, hogy elmondjam, mégis mit tettem.
- Nagyon sokat veszekedtünk és aznap iszonyatosan csúnyán beszéltünk egymással. Provokált, fenyegetőzött és iszonyatosan nagy pofonokat kaptam tőle. Elborult az agyam, melyik férfinak lenne egy órás ostorozás után türelme? - Sophia aznap szinte mindenben talált kifogásolni valót. Aztán este kezdett bele igazán. A külsőmtől kezdve szinte mindenbe belekötött. - Éltem nője azt mondta, hogy idegesíti a jelenlétem, a hangom és ahogy hozzá érek - fájdalmasak a szavak még is felnevetek. Nevetséges számomra a helyzet is. Miközben életem egy olyan helyszínén vagyok, ahol mindig boldog voltam és önfeledt ott mesélem el azt az élethelyzetet, amely arra késztetett, hogy szakítsunk életem szerelmével.
- Szóval felpofoztad? - Manchi könnyedén mondja ki a szavakat, miközben én elkezdek vissza sétálni a kocsimhoz.
- Nem, de mikor újabb pofont igyekezett kiosztani nekem, elkaptam a karját és elég erősen megszorítottam - képtelen lettem volna neki vissza adni azokat, amiket ő adott nekem. Soha sem bántanám, de már maga a tudat, hogy erősen megfogtam a csuklóját fájdítja a szívemet.
- És ettől vagy ennyire kiborulva? Apám, te egy picsa lettél - Macnhi olyan hangosan elneveti magát, hogy az emberek körülöttünk felénk fordulnak. Azonnal beleütök a karjába, hogy elhalgasson.
- Attól vagyok kiakadva, hogy azt mondtam neki, ha ennyire boldogtlan, akkor pakoljon össze és menjen el...
- És ő megtette - fejezi be helyettem a mondandómat.
A téma kivesézése ennyivel be is fejeződött, mivel megpillantjuk az autókat a rajtvonalnál a szokásos sorrendben. Középről már csak az enyém hiányzik, ami felé szélsebesen kezdek el futni, miközben barátom sok sikert kíván és pacsizunk egyet. Már csak rám várnak. Mikor beállok a többiek mellé, a motorok felzúgnak és mindenki a gázra tapos, természetesen benyomott kuplung mellett. A hang hatására az adrenalin bennem kezd éledezni.
Egy magassarkús lány kezd el tipegni a pálya felé és középen megáll. Pont köztem és a mellettem álló kék autó között, hogy mellette még eltudjunk suhanni.
Egyesbe teszem az autót. A lány leveszi a piros kendőt a derekáről és szembe néz velem.
Sophia, nélküled hogy is ülhetnék újra itt.
Kiengedem a kéziféket.
A lány a kendőt az égnek emeli és kacsint egyet. Nekem címezte természetesen, bár mégsem keltette fel annyira figyelmemet, hogy ma mellettem üljön.
Te már felelősségteljes anya vagy.
Oldalra elngedi a kendős kezét. A gázt tövig nyomom ismét, azonban ekkora valaki kinyitja az anyósűlés felőli ajtót és behuppan mellé, majd becsapja.
Ez az illat.
Ez az érzés.
Oldalra nézek és megpillantom a mennyasszonyomat, vagyis csak a volt mennyasszonyomat. Fájdalom hasít a szívembe, még is egy apró mosolyt enged felé.
- M-m-m..? - dadogni kezdek ezért inkább elhallgatok és veszek egy mély levegőt, mielőtt újra megszólalnék, de elveszti tőlem a szót.
- Mindjárt elkezdődik, nyerd meg értünk! - a szavak amelyek elhagyják a száját, és a csók amelyet hírtelen a számra nyom, erőt adnak.
A gázt tövig nyomom, a kuplungot hírtelen felengedem majd hírtelen váltok kettőbe és máris magunk mögött hagyjuk a mezőnyt. Sophia sikítása rángat vissza a jelenbe.
Élvezi.
Imádja.
Mert ez a mi életünk.

2018. március 28., szerda

JELENTKEZEM!!

Sziasztok!
Majdnem pontosan 1 éve nem posztoltam semmit ezen a blogon, azonban egy ideje nézegettem ezt is, mivel még is csak, ez volt az első blogom majdnem 10 évvel ezelőtt.
Olvasgattama történetek között, majd a minap rámentem a statisztika gombra és szinte ledöbbentem!
Számomra még mindig hihetetlen számok jelennek meg ott, amelyre a One Direction történetek befejezte után 5 évvel nem számítottam.
Ha a statisztikára hallgatok, akkor elég sokan jártok még vissza nap mint nap, kétnaponta vagy rendszeresen.
Ez a poszt igaziból egy felmérés lenne. Hogy mennyien is vagytok még itt. Érdemes lenne-e esetleg a másik blogomon kívül ide is posztolgatnom, természetesen még nem tudom miket. Ha nem is jönne össze, csak kíváncsi vagyok tényleg kik azok, akár csak a számokból látva, hogy itt vannak.

2017. április 22., szombat

Új blog...Új én!

Hellllloo, mindenkii!
Nemrégen nyitottam egy új blogot, ahol igyekszem mindenféle novellákat publikálni ahogy időm engedi. Természetesen a fiúk nevét és személyiségét is előszeretettel fogom benne felhasználni, de tőlük teljesen független novellákat is olvashattok majd!
Csalódni nem fogtok ezt megígérhetem.
Nézzetek fel bátran, többször és hamarosan érkezem egy új történettel oda!
Puszii! <3

http://imyoursdarling.blogspot.hu/

2013. május 25., szombat

/Thirty-Four/




Sziasztok kedves olvasóim. Ma megszületett a 34-es és egyben az utolsó rész is, amit szomorúan kell közölnöm veletek. És még egy dolgot. A blogommal kapcsolatban még nem tudom mi lesz... Lehetségesnek tartom hogy nyitok egy újat, de még sok mindent hozhat a holnap!
Minden esetre örültem azoknak akik végig olvasták Medison és Liam történetét! Nekem ez a töri nőtt sokkal jobban a szívemhez az eddigek közül! Remélem mindenkinek tetszett és szeretnék megkérni MINDENKIT hogy EGY UTOLSÓ KOMMENTET HAGYJON NEKEM.!!!!
Köszönöm az eddigi kommenteket, és a megjelenítések+megtekintéseket!! :D

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/A temetés napja/

Már csak ma kell felszakítani a régi sebeket. Ma kell újra könnycseppet hullajtanunk. Ma kell elbúcsúznom attól az embertől, akit mindennél jobban szerettem és még most is szeretem.
- Jade, drágám.. kellj fel! - keltegettem alig 3 hetes kislányomat, aki a szemem fénye. Egy kis gügyögés hagyta el a száját és ásított egyet. Felemeltem és elkezdtem a fekete ruhájába öltöztetni. Miközben a cipzárt húztam fel nevetgélni kezdett és a nyakláncommal játszott.
- Olyan jó neked. Semmi problémád nincs. Tudsz mosolyogni, pedig anyukád temetésére készülődünk. - néha elbeszélgetek vele nagyon is.Olyan jó hallgatóság.
- Liam, add oda Jade-t mert te nem fog elkészülni. - nyitott be Harry és még félig kigombolt inggel vitte el tőlem a kislányomat. Felhúztam én is az öltönyömet és zakóm belső zsebébe beraktam a beszédemet, amit írtam. Fejből tudom, de jobb ha nálam van.
Lemetem és éppen Lou játszott Jade-del aki már majdnem bealudt. Csak mosolyogtam egyet és elmetenm az egyik nagy tükörhöz, ahol Hazza öltözködött.
- Hogy vagy haver? - kérdezte egy kisebb mosoly kíséretében.
- Nem tudom. Ilyenkor az ember hogy érezheti magát?
- Nem tudom mit mondjak. - ingjén a gombokat kezdte össze gombolni és még egyszer megrázta a haját.
- Srácok induljunk! - kiabáltam és minenki mellettem termett. Jade-t a kezembe vettem és elindultunk végre.
Nem voltunk sokan. Szűk család volt jelen. A srácok szülei, az enyém, és még Med családja. Az anyja arcát egy fekete bársony anyag takarta, de még is láttam hogy szemei vörösek voltak a sok sírástól. Tartottam magamat. Nem akartam gyengének mutatkozni, főleg nem még az elején. Ha már most elsírom magamat akkor mi lesz a végén?
- Kedves összegyültek! Azért jöttük, ide az elhunytak körébe hogy egy újabb fiatal lelket adjunk át isten kezébe végleg. Megkérem Mr. Payne-t, Medison vőlegényét mondjon pár szót. - mondta és közben engem invitált fel a kis emelvényre.
- Jó napot kívánok. Nem is tudom hogy lehetne ez a nap jó, de nem lehet mást mondani. Medison egy életre való lány volt, aki minden kihívást vállalt betegsége ellenére is. Talán ezért is szerettem annyira, még a mai napig sem tudom. Sosem volt gonosz, és mindenkin csak a jó szívének nyoma látszott meg. Ő volt az az ember aki engem megtanított igazán szeretni. Úgy ahogy senki mást nem lehet.A szemem láttára lett rosszul, és akkor láttam utoljára csillogó szemeit és gyönyörű arcvonásait. Az ember csak akkor jön rá milye is volt, mikor már elveszítette. Nos, én ezt akkor is tudtam mikor még az enyém volt. A kettőnk életében minden döcögősem indult. Emlékszem az első találkozásra és az utolsóra. Mindkettő egy kórházban kezdődött és ért véget. Amikor először megláttam, nem tudtam mit érzek csak azt hogy a gyomrom lüktet és a szívem a talpamban van. Furcsa volt minden, de nem gondoltam volna hogy egyszer az enyém lesz. Egyre több fordulat következett be az életünkben, de Ő sosem csüggedt. Mindig azt mondta: " Az élet megy tovább, akár mi is történjen.,, A sok pozitív dolog ami benne rejlett, mind segített nekem tovább lépni. Segített abban hogy ne öljem meg magam, és menjek utána. Sosem fogom elfelejteni, és az unokáimnak is büszkén fogom elmesélni hogy valaha volt egy Medison Tomlinson nevezetű lány, aki Jade anyja és akit mindennél jobban szerettem. Akár 5 év, akár 10 év, vagy akár 50 év is teljen el én büszkén emlékszek majd az életem eddigi 2 évére, amit teljes szívemből éltem. Amikor boldog voltam. Mert Medison egy különleges ember volt, aki megváltoztatta több ember életét is. Köszönöm neked az életemet, és köszönöm neked Jade életét is! - eddig tudtam erős maradni.
Fájó szívvel szorongattam kislányomat és néztem ahogyan az anyját leengedik a sírba. Többé már nem látom. Többé már nem beszélhetek hozzá, és kérhetek tőle tanácsot. Furcsa lesz nélküle élni.
Egy férfi jelent meg fehér ingben, és farmerban. Képekről ismerős volt. Med apja volt az. Egy csokor vörös rózsát tartott a kezében és a sírhoz lépett. Letette azt és fejét lehajtotta.
- Liam, Ő ki? - suttogva kérdezte Harry.  Mitch rám emelte a tekintetét és könnyes szemmel nézett rám, majd a kezemben levő gyerekre.
- Ő az apja! -  Mitch közelebb lépett hozzám, és rám nézett. Könnyek csak úgy folytak végig az arcán, de őt nem érdekelte. Kezemből kivette Jade-t és magához szorítva sírt egyre jobban, és jobban.

/10 évvel később/

- Apuuuuuu! Miért nem engedsz el Tomas-hoz? - nyafogott lányom, aki ma már vagy századjára mondja el ugyan ezt a mondatát.
- Jade, miért nem érted meg hogy 10 éves vagy? Csak nem foglak elengedni egy 15 éves fiúhoz! - keltem ki magamból és ránéztem a mellkasomig érő kislányra. Tudom hogy most majd bevágja a durcát, és sosem fogja megérteni miért nem engedem el, de az apai ösztön nem enged semmit. Egy hang azt mondja belülről hogy el ne merjem engedni. És én arra a kis hangra hallgatok. Tudom hogy egy nap megköszöni nekem hogy ma nem engedem el.
- Különben is ma el kell mennünk az Oscar-díjj átadásra, és neked is ott a helyed.
- Bezzeg anyu elengedne! - mondta hangosan, de a végén elcsuklott a hangja és ijedten rám nézett.
- Semmi baj! - szorítottam szorosan magamhoz. - Hidd el nekem ha most anyu itt lenne ő sem engedne el, mert te 10 éves vagy Tomas pedig 15, elhiszem hogy nagyon jóban vagytok és hogy sokat segít neked az úszáson, de akkor is idősebb nálad. Ismerem anyádat és azt mondaná velem jössz a díjjátadóra.
- Apu, szerinted anyu gondol ránk ott, ahol most van?
- Biztos vagyok benne. - egy könnycsepp csordult ki a szememből és Jade hajában ért célt. Ha Med-ről esett szó mindig hullattam pár könnycseppet, de sosem mertem feltörni a régi sebeket.
- Tudod mit? Inkább menjünk az Oscar-ra! - mondta és egy széles mosoly terült szét az arcán.
- Ez az én kislányom. - adtam egy puszit a homlokára és el kezdtünk készülődni.

- És a legjobb bandának járó díjjat, a 11 éve feloszlott One Direction adja át. - miután meghallottam ezt a nevet a szívem szorult össze. Annyi sikeres év után miattam abba hagytuk. Még nem lenne késő újra kezdeni, de ki hallgatna egy csomó 30 éves krapekot énekelni? A srácok felálltak és felmentek a színpadra. Én is utánuk mentem, bár nem nagy kedvel.
- A legjobb banda díjját elnyerte a BadBigBoys! - ordítottuk egyszerre a mikrofonba. Az 5 srác felszaladt és megölelték egymást. Pont olyanok mint mi, fiatal korunkban. Ugyan az a mosoly, és boldogság van az arcukon mint nekünk, 11 évvel ezelőtt. Akkor olyan boldog voltam. Nem volt semmi problémám, velem volt a szerelmem, és most pedig nincs. Sosem gondoltam akkor bele milyen lenne nélküle, de most már tudom. Egy pokol. Minden nap kín és szenvedés. Csak azért szeretek élni, mert itt van az egyetlen gyerekem, akiért mindent megtennék. Még egyszer utoljára rámosolyogtam a fiúkra és lementem a színpadról. Vagy is csak akartam.
- One Direction, nem énekelnétek nekünk egy számot? - ez a mondat hallatán a szívem egy ütést ki is hagyott. Annyira régenénekelte már. A nevünk 1 irányba, de mi még is szét mentünk MIATTAM.
Nem tudtam megmozdulni, egyszerűen lefagytam. A lábam a földbe gyökerezett, és nem akart megmozdulni.
- Persze örömmel. - mondta Lou. Mindenki kapott egy-egy mikrofont majd beálltak a Forever Young-hoz. Pont úgy ahogyan régen. Az én helyemet kihagyták mivel még mindig ott álltam a színpad lépcsőjén. Ránéztem kislányomra, aki könnyes szemmel suttogta hogy : "Kérlek menj,,.
- Liam, Med is ezt akarná. Imádta ha énekelsz! - suttogta fülembe Harry. Igaza van Med is ezt szeretné. Ha itt lenne állva tapsolna nekem és mondaná hogy énekeljek. Ha itt lenne még a banda is létezne. Megfordultam és fellépkedtem a hatalmas lépcsőfokokon. Újra színpadon állok, és énekelni fogok. Régen történt már meg velem mind ez. Régóta vágyom is erre.
- Köszöntsék nagy szeretettel. One Direction, Forever Young! - kiabálta a csávó a mikrofonba és meghallottam az ismerős dallamot. Lábam ugyan úgy kezdett rá járni mint régen. A X-Faktoros éveink jutottak eszembe. Az első éneklés, és ez a dal. Ez volt az össze közül a kedvencünk, mert ez ránk igaz. Fiatalon megváltottuk a világot is. Minden ország lányai a lábaink előtt hevertek.
Vissza akarok mindent csinálni.
Vissza akarom kapni a régi életemet.
Vissza akarom fordítani a hibáimat.
De sajnos ez mind lehetetlen.
Az én szólóm jött, tehát most vagy soha!
- "Lets dance in style, lets dance for a while
Heaven can wait were only watching the skies
Hoping for the best but expecting the worst
Are you going to drop the bomb or not?,, - aztán jött a többi 2 és fél perc. Olyan jó volt újra énekelni. Olyan jó volt látni az emberek arcán a nagy mosolyt, és azt ahogyan tapsoltak, csak mert mi éneklünk. Eljött az utolsó meghajlás ideje. A srácokkal mosolyogva karoltuk át egymás derekát és hajoltunk meg. A közönség állva tapsolt, fütyült és közben volt aki sírva kiabálta a nevünket. Igen, azt hiszem ez hiányzott az életemből. A rajongók bíztatása. Ezek az emberek mind Directioner-ek voltak egyszer. Akik 11 éve Directioner-ek voltak ma már kész felnőttek, de a szívük mélyén még mindig azok. 


/1 évvel később/Egy külső szemlélő szemszöge/


Már messziről lehetett látni ahogyan a galambok a járdáról szállnak fel, majd vissza. Egy kisfiú és egy kislány szaladt folyamatosan közéjük és boldogan játszottak.
Lou és Eleanor kézen fogva sétáltak és beszélgettek. Lou szeméből boldogság sugárzott, ahogyan feleségével beszélt, és gyerekeit nézte ahogyan játszanak, de még is lehetett benne látni némi szomorúságot.
A hosszú sétáló utca végén egy ismerős alak bukkant fel kislányával. Ő volt az, Liam Payne. A kislány fagyit nyalogatott és ugrált, miközben egyik kezével apja hatalmas tenyerét szorongatta. Ő boldog volt, de Liam nem. Hiányzott neki a rég elvesztett szerelme, akire a nap 24 órájában gondol.
És utána a többiek bukkantak fel. Zayn és Perri, előttük pedig Caren szaladt, a kis Dasteni-vel aki Niall és Amy gyereke. Harry és felesége Mercedes kézen fogva sétáltak. Igen, Harry is megnősült és most nagy örömmel várják a kisbabájukat. Az egész banda együtt volt. Most már nem kisfiús módra viselkedtek, hanem mint öt igazi férfi. Nem tudták leplezni még most sem az őrült énjüket, de ha együtt vannak akkor sosem megy.
- Apu, apuuuu! - szaladt oda ahhoz a kávézóhoz Lou kisfia Patrik, ahol a srácok és feleségeik leültek. - Gyere te is játszani. - Lou arca elkomorult, és csak maga elé bámult. Patrik nagy szemekkel fiyelte apja reakcióját.
- Most nem kicsikém. Beszélgetek. - szomorúan szaladt vissza a többi 4 gyerekhez és játszottak tovább.
Már nem beszélgetett senki. Csöndben ültek egymással szenben és mindenki másfelé nézett.
Niall-en sosem látszott a fájdalom. Talán jobban szerette Med-et, mint Amy-t, de nélküle nem tud élni.
Zayn mindig is erős volt, és ezt a halál hírt is gyorsan feldolgozta. Segített tovább lépni a barátainak és még most is támogatja őket.
Harry, eleinte tetszett neki Medison és magának is akarta, de rájött Ő nem tudta volna neki megadni mind azt amit Liam adott meg Neki. Ő nem szerette volna annyira mint Liam, és el is hagyta volna egy kis idő után. Még most is boldogan gondol arra az időszakra mikor együtt beszélgettek, filmet néztek és nevetgéltek.
Lou elveszített egy testvért. Ráadásul a világ legjobb testvérét, akit csak 3 évig ismerhetett. A szemeiben még most is ki lehet olvasni hogy hiányzik neki. Ha róla esik szó Mindig hullajt egy-két könnycseppet.
Liam. Sosem lett újra szerelmes, sosem randizott újra. Már csak egy ember a "szerelmes,, az egyetlen gyermeke Jade. Mindennél fontosabb a számára. Egyszer kellett felszakítania a régi sebeket. Egyszer kérdezett az anyjáról részletesen Jade. Csak akkor kellett elmondania neki hogy hogyan ismerkedtek meg, miképp töltöttek együtt minden időt, és hogyan kezdett megbetegedni édesanyja. A kislány ugyan ilyen szerelmet szeretne. Olyat mint a szüleié volt. Miután Liam mindent elmesélt neki, nem kérdezett többet.
Vasárnaponként ketten kimennek a temetőbe, egy csokor virággal a kezünkben és Med sírjára teszik.
Talán mindenkinek hiányzik ez a valaki az életéből, de így lettek azok az emberek akik most. Ez a seb soha nem fog begyógyulni, de leapad egy kicsit, s idővel csak a heg marad ott.

2013. május 19., vasárnap

/Therty-three/




Sziasztok.. Tudom, tudom, tudom megint késtem!!! De hiddjétek el nekem most valahogy nehéz volt össze hozni a részt így hétköznap, mivel tanultam és hát nem volt időm... De mivel holnap nem kell suliba menni megírom nektek az UTOLSÓ RÉSZT, amit legkésőbb pénteken fel is rakok ;) 
ÖRÖMMEL VÁROM A HOZZÁSZÓLÁSOKAT!!!!!!!
Az UTOLSÓ rész: 5 komi és 300 megjelenítés után jön :))

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

A feszültség ismét elhatalmasodott rajtam. Sosem tudtam igazán levezetni, és most sem tudom. Minden napom kín és szenvedés. Itt van reggel 6 óra és alig ha aludtam 2 órát. Telefonom kezdett csörögni , amit hagytam is. Azonban mikor az én hangom szólalt meg a "Moments,, című dalban. Az a valaki nem akarta feladni, én pedig beadtam a derekamat és felvettem.
- Haló?!
- Jó napot, Mr.Payne-nel beszélek?
- Igen.
- Mr. Dakly vagyok Medison orvosa. Be tudna jönni a kórházba most azonnal. Beszélni szeretnék magával.
- Rendben indulok is. - letettem a a telefont és undorodva keltem föl. Miért undorodva? Mert mindenhol papírzsepi csomók hevertek, a ruháim a földön voltak, és a pólóm véres volt. Kimentem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Fehér arcom miatt könnyen észre vehető volt a vörös, rikító szemem.  Sosem gondoltam volna hogy egyszer ez megtörténik. Hogy úgy nézzek ki mint egy vámpír.
Felöltöztem és elindultam. A kocsikulcsommal együtt ültem be a kocsiba és elindultam. Job kezemet a kormányon tartottam és a bal kezemmel doboltam a combomon.
Leparkoltam a kórháznál és beszaladtam, oda ahol az orvossal találkozni kell. A futást a hosszú folyosón abba hagytam. Fejemet lehajtva bandukoltam végig. Bent volt Nála.
- Jó napot. - léptem be a kórterembe és megláttam Medisont. Fehér volt, de a kezében csövek lógtak.
- Jó napot Liam. Azért hivattalak ide, mert...
- Tegnap nem kikapcsoltad  a gépeket?- mutattam az ágyra ahol Med feküdt, hisz csipogtak azok a gépek mellette.
- De.. de tudtam hogy egész életében bánná, ha ezt a a gyereket nem tartaná meg.
- Tegnap ha lekapcsoltad a gépeket, akkor hogyan él a gyerekem?
- Úgy hogy 24 óráig bírja a kicsi. Medisonon ami volt zsír a baba azzal táplálkozott, ezért lett kisebb Med hasa.
- Szóval akkor... apa leszek?
- Igen.
- Nagyon szépen köszönöm. - nyakába ugrottam és sírni kezdtem. Nem tudtam mást kinyögni csak azt hogy "Köszönöm..,,
- 4 hónap és apa leszel... - egy erőltetett mosolyt pillantottam meg fiatal arcán. De miért ilyen fiatal? Még életemben nem néztem meg igazán az orvost. Arról ismertem föl hogy fehér köpeny volt rajta és annak zsebéből egy piros kis kendő lógott ki. Most viszont felnéztem rá. Kék szeme volt, és szőke haja. Arcán egyetlen ránc sem volt.
- Már bocsánat a kérdésemért, de hány éves vagy? - tegeződtünk már régóta, de mivel nem tudom hány éves mindig is nehéz volt nekem.
- 27.
- Hogy-hogy ilyen fiatalon orvos vagy? - ültem le egy székre mire ő is leült velem szembe.
- Hát, régebben a szüleim kivittek Magyarországra és ott a suli olyan más volt hogy mikor vissza jöttem kihagyhattam a főiskolát és így 4 évvel kevesebbet tanultam.
- Értem. Még egyszer köszönöm. - megveregette a hátamat és magamra hagyott a gondolataimmal. Med hasára tettem a kezem és éreztem benne valamit. Talán beképzeltem magamnak, de talán nem. Apró dobbanásokat éreztem.


/5 és fél hónappal később/


Ugyan az a ház, ugyan az a környezet, ugyan azok a szokások, és ugyan azok a haverok. Nem költöztem sehova, nem menekültem a probléma elől. Ha elmegyek még rosszabb lesz. Itt maradtam és a srácokkal együtt élünk még mindig itt a villában.
- Liam, mikor miért jársz te még mindig a kórházba? - kérdezte Niall két harapás közt.
- Nem tudom.
- Jaj, annyira elegem van belőled. Mindenre ez a válaszod. Nem tudom, nem tudom... - akadt ki és kiabálni kezdett. Igaza van, mindenre ez a válaszom, de nem vagyok beszédes kedvemben mostanában. Hiába él a gyerekem, Med-et akkor is elveszítettem. Nem tudom eléggé meghálálni az orvosnak hogy nem hagyta meghalni a kicsit. Tényleg életem végéig bűntudatom lehetett volna.
- Sajnálom haver. - mondtam és elindultam a szobámba. Már a szobám ajtaját nyitottam volna, mikor megcsörrent a telefonom.
- Liam Payne?
- Igen, miben segíthetek?
- Apa lettél!! - most már megismertem a hangját. Az orvos volt, Benett.
- Jesszusom.. Azonnal indulok! - mondtam idegesen. Persze ez az idegesség nem olyan volt mint az elmúlt napokban hanem amolyan izgatottan ideges.
Hiába előztem sorra az autókat, akkor is 10 perc kellett mire beértem a kórházba. Szaladtam a folyosókon végig, és liftet sem használtam. Mikor beértem a szobába megpillantottam Őt. Olyan aranyos volt. Olyan ártatlan és olyan kicsi. A doki átadta az én kezembe, ahol végre nem sírt. Nálam megnyugodott és nagy vörös szemeit rám meresztette. Álljunk csak meg. Vörös!!! Miért vörös?
- A vörös szem öröklődött? - kérdeztem Benett-től.
- Hát a családban van valakinek vörös szeme?
- Igen nekem. - mondtam félve. Annyi ember elítélt emiatt és éppen ezért vettem egy barna kontak lencsét ami ezt eltakarja.
- Akkor ezért lett neki is. Magatokra hagylak titeket, délutánra minden papírt össze rendezek és 3 nap múlva már haza is viheted. - mondta és már el is ment. El sem tudtam hinni hogy itt tarthatom a kezemben az életemet. Egy ilyen csöppség már most elvette a szívemet.
Egy gyerek nagy felelősség. Az ember csak akkor fogja fel igazán hogy szülő lett, mikor először fogja az apró gyerekét a kezében. Mikor megfogadod hogy az életed árán is megvédenéd bármitől és bárkitől. Mikor azt hiszed hogy a szíved a helyéről is kiugrik mert Ő a tiéd. Én is ezt éreztem.
Miután beesteledett kénytelen voltam elvinni a csecsemő szobára és ott hagyni. Nehezen engedtem ki a kezemből, de már éhes volt szegénykém. Még egyszer utoljára rápillantottam Med-re, aki mára már fal fehér volt és minden csontja kilátszott.
- Ígérem vigyázok rá, és jobban fogom szeretni az életemnél, annyira amennyire mint téged! - egy utolsó puszit adtam a homlokára és letakartam a fehér lepedővel.

- Srácok megjöttem! - kiabáltam, mikor benyitottam az ajtón. Kulcscsomómat ledobtam az asztalra és lerugtam magamról a cipőmet.
- Hol voltál? - kérdezte Lou, és kezeit csípőjére tette.
- Az unokahúgodnál!
- Miről beszélsz? - húzta föl egyik szemöldökét. Annyira szeretem az ilyen értelmes tekinteteit.
- Arról hogy a lányom ma született meg... - újra egy értelmes tekintetet kaptam, majd elmeséltem a srácoknak mindent. Végre megértették és felfogták hogy apa lettem.
- Szóval akkor apa vagy! Ez kemény. Daddy Direction már nem mi ránk fog vigyázni. - mondta Niall és úgy csinált mint aki egy könnycseppet akar letörölni.
- Nyugi, szerintem itt fogunk élni.
- Szuper, végre egy kis élet jön a házba. - lelkesedett Hazza. Hát igen, egy nő elment most pedig jön egy csöppség. Boldog vagyok. Elmúlt a fájdalom egy része, de még akkor is bennem lakozik a nagyobb része. Mindig is fájni fog hogy elvesztettem Őt, de hálát adhatok a dokinak hogy megmentette Jade-et.

2013. május 12., vasárnap

/Thirty-Two/ ~ The Last Song....



Már megint egy rész :) Na de azonban ez nem egy unalmas rész, hanem egy KÜLÖNLEGES!!!!!!!
Azt hiszem ez az UTOLSÓ ELŐTTI RÉSZT!!! :'( :(( NA majd az utolsó résznél kaptok megint egy hosszú szent beszédet :P Köszönöm a komikat...
A kövi rész: legyen 5 komi és 300 megjelenítés :D

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/Louis Tomlinson/

- Nagyon szépen köszönünk mindent. - fogtam kezet az orvossal és közben még egyszer utoljára ránéztem Med-re. Már fehér volt, a nővérek fogtak egy fehér plédet és letakarták.
- Sajnálok mindent. - veregette meg Liam vállát, de Ő egy szót sem szólt. 1 napig bent volt Med-del, de azóta  egy szót sem szólt. Nem beszél, nem lélegzik, nem pislog. Olyan lett mint egy zombi.
Haza felé tartottunk és szokás szerint én vezettem. Most már nem kellett gyorsan menni. Nem is volt értelme annak hogy haza siessünk, hisz ott vannak Med cuccai, és a sok dolog amik rá emlékeztetnek.
Könnyeim sorra folytak le arcomról és nem tehettem ellenük semmit. Az anyósülésre pillantottam, ahol Liam ült és csak nézett ki az ablakon. Az eső cseppek versenyeztek a szélvédőn, de az ablaktörlő mindegyiket elmosta. Az autóban csönd volt, csak a szipogásokat lehetett hallani. Liam rám emelte a tekintetét, és láttam a vörös szemei. De ez most nem olyan vörös volt, hogy csak kisírta, hanem a barna szeme eltűnt és helyette vörös volt.
Fel sem tudom fogni az elmúlt órákban történteket. Sosem gondoltam volna hogy mindennek egy esős napon lesz vége. Az utolsó szavam is utálatos volt felé. Mindig is szerettem, de sosem mutattam ki eléggé. Mindig poénkodtam, és csak szivattam őt. De emlékszem fogadtam vele csak azért hogy végre megcsókolja Liamet. Sosem gondoltam volna hogy létezik tökéletes ember, de ő az volt. Mindenki számára, de legfőképpen az én számomra. Rajta kívül van még egy hudom, aki apával él, de még őt sem szerettem annyira mint Med-et. Benne volt valami különleges, amivel mindenkit magába bolondított. És a kicsi Payne, aki nem születhetett meg. Ő is talán ilyen tökéletes lehetett volna? Ő neki is ilyen nagy szíve lehetett volna mint a szüleinek? Ezt már sosem fogjuk megtudni.
Miután megérkezdtünk mindenki kiszállt a kocsiból kivéve ngem és Liamet. Én csak ültem és próbáltam nem a fájdalomra gondolni.
- Liam... - csak ennyit tudtam kinyögni. Most még is mit mondjak? Sajnálom, részvétem? Mit mondjak? Ilyenkor mit kell mondani, főleg ha a testvérem halt meg? Liam hirtelen a vállamra borult és sírni kezdett. Egy kisebbet mosolyogtam, hisz ez egy Igazi szerelem volt. Sosem láttam még embert ennyire szeretni. Liam és Med szerelmes teljes volt. Talán azért mert a sors így akarta. Azt akarta hogy ez a két ember tudja milyen az igazi szerelem, és az egyik fél érezze milyen a másik nélkül.

oooooo


- Eleanor, hagyj békén. 3 napja ki sem mozdultam innen, ne várd hogy ma megtezsem. - feküdtem vissz az ágyamba. El ráugrott a hátamra és próbált kiszedni onnan, de nem sikerült neki.
- Lou, drágám ez így nem mehet tovább. Kérlek ne taszíts el engem, én segíteni akarok neked. Igen, megértem elveszítetted a testvéredet, de akkor sem lehetsz egy örök életen át szobalakó.
- El, hagyj békén! - szóltam rá erélyesebben, mire ő egy ügyes mozdulattal lepattant a hátamról és felkapta a táskáját is a vállára. - Figyelj, nem úgy értettem. De tudod nekem ez nagyon nehéz. - ültem föl ismét. Fejemet lehajtottam, hisz szeretem és nem akarom elveszíteni egy ujabb veszekedés miatt.
- Lou, én szeretnék segíteni, de nem hagyod. - jött közelebb és az ölembe ült. Én derekára csúsztattam a kezeimet és közel húztam magamhoz. Ő az egyetlen ember aki mellett nem vagyok szomorú. Ő az aki ki tud húzni valamennyire a mély szakadékból, és menedéket tud nekem nyújtani. Képes a szeretettel teljes szívével erőt sugározni belém.

Ahogyan sétáltunk az emeleten elhaladtunk Liam szobája előtt is. 3 napja őt sem láttam. Ki tudja mit csinálhat ide bent. Lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Sötétbe volt borulva az egész szoba. Liam az ágyon feküdt, egy törölközővel a kezén és egy képpel a kezében. Közelebb mentem és megpillantottam egy pici llót is ami véres volt. Még lélegzett, de sok vért vesztett.
- Jaj Liam!!!!! Miért tetted ezt? - kérdeztem és felültettem. Kezét próbáltam elszorítani hogy a vérzés elálljon.
- Azt hittem ettől könnyebb lesz. - mondta erőtlenül és felnéztem szemébe. Boldogságot és szeretetet nem találtam benne, csak szomorúságot és fájdalmat. A kezében még mindig azt a képet szorongatta ahol még boldogok voltak Med-del.
- Ha megölöd magad nem lesz jobb. Hidj nekem. Ígérem soha nem hagylak el haver. Segítek neked felépülni, és segítek neked hogy egy kicsit is boldog legyél. - már kifogytam a könnyekből. Kifogytam a búcsúzásból, de legfőképpen az érzelmekből.
- Mi lesz a bandával?
- Este lesz a búcsú koncert! - mondtam ki. A hangom elcsuklott és majdnem elsírtam magam. + szó amit sosem akartam kimondani, de még is ki kell ma este. - A One Directionnak vége. - hajtottam le a fejemet és egy könnycseppet ejtettem.
5 csodálatos év.
6 gyönyörű album.
7 hosszú film. Köztük az This is us is.
Több mint 70 szerelmes dal.
10.000.000.000. sikoltozó rajongó.
Életem legszebb 5 évét töltöttem el ezekkel a dolgokkal, de ezt fel kell adnunk. Liam nélkül már nem lenne az igazi 1D. Daddy Direction nélkül semmi nem lenne a régi?

/Este a koncert végén, több mint tízmillió ember előtt/ (Innentől sírva írtam, mert ez egyszer megfog történni. Csak adja isten hogy 50 év múlva :) ~szerk.megj. Nessz)

- Utoljára mondjuk azt nektek hogy köszönjük hogy ma is itt voltatok. - Hazza.
- Utoljára mondom ki nektek hogy: "Vas happenin,,. - Zayn.
- Utoljára láthatom a rajongókat könnyes szemmel énekelni. - Niall.
- Utoljára fogok zokni nélkül színpadra lépni. - én.
- Utoljára éneklek valamit is. - Liam. Amit ő mondott mindenkit megérintett. Itt már mindenki sírva fakadt, még mi is 5-en. Már mint Liam nem. Ő már nem sírt többet. Ő erős volt és olyan mint egy kőszikla. Vörös szemiből csak az élethez való gyűlölet látszott.
- Elérkezett az utolsó dal. They dont know about as! - kiabáltam és letöröltem könnyeimet. Amikor Liam szólója érkezett, lassan emelte szájához a mikrofon, és kezdett énekelni. Olyan más volt a hangja. Élet nem volt ebben, és nem érzésből énekelt. Talán ebben a dalban most a Medison és közte való kapcsolat jutott eszébe. És az hogy sok titkuk van, amit nekünk nem árulnak el.
- Elérkezett az utolsó pillanat. Nagyon szépen köszönünk nektek mindent... - Harry.
- Sosem gondoltuk hogy ilyen gyorsan elérkezik ez a pillanat, de egy megtört szív már nem tud tovább énekelni... - Zayn.
- Mindannyiunk szívében van egy üresség.. - Niall.
- Mellyet nem fog soha senki betölteni... - én.
- Csak az az egy ember tudta. De mivel Ő már nincs, a lelkem halott! - mondta Liam majd meghajolt és leugrott a színpadról. Egészen a rajongókig ment, akik ketté váltak és egy hosszú üres, sorfalat álltak, amin Liam a kijárat felé távozhatott.
- A One Direction-nek ezennel vége! - mondtam és én is elindultam azon a hosszú, ajtóhoz vezető úton. Mindenki követett minket míg végül az öltözőbe értünk. Sírva ültem le egy székre és gondolkoztam el a jövőmön. Mi lesz most velem? Mi lesz most velünk?

/Liam Payne/


Az utolsó dal, amiben talán volt egy kis érzelem az a They dont know about as volt.  A rajongók sosem fogják megérteni miért lett vége a bandának. Nem értik miért lettem egy testben mozgó zombi, aki már senkit nem fog szeretni. Nem értik miért nem keresek egy másik lányt Med helyett. Nem értik milyen szerelem volt köztünk, és soha nem is fogják. Elénekeltem azt amit kellett és most itthon vagyok egy csomó képpel együtt, Med cuccait szorongatva és egy ultrahang képet nézve.
 Ő volt Jade. Jade Payne, az első gyerekem és szerintem egyben utolsó is. Nem lennék képes még egy lánnyal együtt lenni. Nem lennék képes neki gyereket csinálni. Ez a kicsi megtanított sok mindenre. Főleg arra hogyan kell egy egész életen át bűntudatot érezni azért mert megöltem őt. Életben maradhatott volna, ha akkor nem mondom azt Lou-nak hogy kapcsolják le a gépeket. Ha akkor azt mondom még se tegye akkor ma még élne. De ha az anyjára emlékeztetne? Ha ugyan olyan lenn mint Ő volt? Nem mennem. Nem tudnám felnevelni. Túl gyáva vagyok az élethez. Mindenhez még gyerek vagyok, és nem vagyok képes feldolgozni egy ekkora tragédiát. Talán a holnapi temetés mindenen segíteni fog, vagy még rosszabb lesz minden.