/Thirty-Four/

Sziasztok kedves olvasóim. Ma megszületett a 34-es és egyben az utolsó rész is, amit szomorúan kell közölnöm veletek. És még egy dolgot. A blogommal kapcsolatban még nem tudom mi lesz... Lehetségesnek tartom hogy nyitok egy újat, de még sok mindent hozhat a holnap!
Minden esetre örültem azoknak akik végig olvasták Medison és Liam történetét! Nekem ez a töri nőtt sokkal jobban a szívemhez az eddigek közül! Remélem mindenkinek tetszett és szeretnék megkérni MINDENKIT hogy EGY UTOLSÓ KOMMENTET HAGYJON NEKEM.!!!!
Köszönöm az eddigi kommenteket, és a megjelenítések+megtekintéseket!! :D

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/A temetés napja/

Már csak ma kell felszakítani a régi sebeket. Ma kell újra könnycseppet hullajtanunk. Ma kell elbúcsúznom attól az embertől, akit mindennél jobban szerettem és még most is szeretem.
- Jade, drágám.. kellj fel! - keltegettem alig 3 hetes kislányomat, aki a szemem fénye. Egy kis gügyögés hagyta el a száját és ásított egyet. Felemeltem és elkezdtem a fekete ruhájába öltöztetni. Miközben a cipzárt húztam fel nevetgélni kezdett és a nyakláncommal játszott.
- Olyan jó neked. Semmi problémád nincs. Tudsz mosolyogni, pedig anyukád temetésére készülődünk. - néha elbeszélgetek vele nagyon is.Olyan jó hallgatóság.
- Liam, add oda Jade-t mert te nem fog elkészülni. - nyitott be Harry és még félig kigombolt inggel vitte el tőlem a kislányomat. Felhúztam én is az öltönyömet és zakóm belső zsebébe beraktam a beszédemet, amit írtam. Fejből tudom, de jobb ha nálam van.
Lemetem és éppen Lou játszott Jade-del aki már majdnem bealudt. Csak mosolyogtam egyet és elmetenm az egyik nagy tükörhöz, ahol Hazza öltözködött.

- Hogy vagy haver? - kérdezte egy kisebb mosoly kíséretében.
- Nem tudom. Ilyenkor az ember hogy érezheti magát?
- Nem tudom mit mondjak. - ingjén a gombokat kezdte össze gombolni és még egyszer megrázta a haját.
- Srácok induljunk! - kiabáltam és minenki mellettem termett. Jade-t a kezembe vettem és elindultunk végre.
Nem voltunk sokan. Szűk család volt jelen. A srácok szülei, az enyém, és még Med családja. Az anyja arcát egy fekete bársony anyag takarta, de még is láttam hogy szemei vörösek voltak a sok sírástól. Tartottam magamat. Nem akartam gyengének mutatkozni, főleg nem még az elején. Ha már most elsírom magamat akkor mi lesz a végén?
- Kedves összegyültek! Azért jöttük, ide az elhunytak körébe hogy egy újabb fiatal lelket adjunk át isten kezébe végleg. Megkérem Mr. Payne-t, Medison vőlegényét mondjon pár szót. - mondta és közben engem invitált fel a kis emelvényre.
- Jó napot kívánok. Nem is tudom hogy lehetne ez a nap jó, de nem lehet mást mondani. Medison egy életre való lány volt, aki minden kihívást vállalt betegsége ellenére is. Talán ezért is szerettem annyira, még a mai napig sem tudom. Sosem volt gonosz, és mindenkin csak a jó szívének nyoma látszott meg. Ő volt az az ember aki engem megtanított igazán szeretni. Úgy ahogy senki mást nem lehet.A szemem láttára lett rosszul, és akkor láttam utoljára csillogó szemeit és gyönyörű arcvonásait. Az ember csak akkor jön rá milye is volt, mikor már elveszítette. Nos, én ezt akkor is tudtam mikor még az enyém volt. A kettőnk életében minden döcögősem indult. Emlékszem az első találkozásra és az utolsóra. Mindkettő egy kórházban kezdődött és ért véget. Amikor először megláttam, nem tudtam mit érzek csak azt hogy a gyomrom lüktet és a szívem a talpamban van. Furcsa volt minden, de nem gondoltam volna hogy egyszer az enyém lesz. Egyre több fordulat következett be az életünkben, de Ő sosem csüggedt. Mindig azt mondta: " Az élet megy tovább, akár mi is történjen.,, A sok pozitív dolog ami benne rejlett, mind segített nekem tovább lépni. Segített abban hogy ne öljem meg magam, és menjek utána. Sosem fogom elfelejteni, és az unokáimnak is büszkén fogom elmesélni hogy valaha volt egy Medison Tomlinson nevezetű lány, aki Jade anyja és akit mindennél jobban szerettem. Akár 5 év, akár 10 év, vagy akár 50 év is teljen el én büszkén emlékszek majd az életem eddigi 2 évére, amit teljes szívemből éltem. Amikor boldog voltam. Mert Medison egy különleges ember volt, aki megváltoztatta több ember életét is. Köszönöm neked az életemet, és köszönöm neked Jade életét is! - eddig tudtam erős maradni.
Fájó szívvel szorongattam kislányomat és néztem ahogyan az anyját leengedik a sírba. Többé már nem látom. Többé már nem beszélhetek hozzá, és kérhetek tőle tanácsot. Furcsa lesz nélküle élni.
Egy férfi jelent meg fehér ingben, és farmerban. Képekről ismerős volt. Med apja volt az. Egy csokor vörös rózsát tartott a kezében és a sírhoz lépett. Letette azt és fejét lehajtotta.
- Liam, Ő ki? - suttogva kérdezte Harry.  Mitch rám emelte a tekintetét és könnyes szemmel nézett rám, majd a kezemben levő gyerekre.
- Ő az apja! -  Mitch közelebb lépett hozzám, és rám nézett. Könnyek csak úgy folytak végig az arcán, de őt nem érdekelte. Kezemből kivette Jade-t és magához szorítva sírt egyre jobban, és jobban.

/10 évvel később/

- Apuuuuuu! Miért nem engedsz el Tomas-hoz? - nyafogott lányom, aki ma már vagy századjára mondja el ugyan ezt a mondatát.
- Jade, miért nem érted meg hogy 10 éves vagy? Csak nem foglak elengedni egy 15 éves fiúhoz! - keltem ki magamból és ránéztem a mellkasomig érő kislányra. Tudom hogy most majd bevágja a durcát, és sosem fogja megérteni miért nem engedem el, de az apai ösztön nem enged semmit. Egy hang azt mondja belülről hogy el ne merjem engedni. És én arra a kis hangra hallgatok. Tudom hogy egy nap megköszöni nekem hogy ma nem engedem el.
- Különben is ma el kell mennünk az Oscar-díjj átadásra, és neked is ott a helyed.
- Bezzeg anyu elengedne! - mondta hangosan, de a végén elcsuklott a hangja és ijedten rám nézett.
- Semmi baj! - szorítottam szorosan magamhoz. - Hidd el nekem ha most anyu itt lenne ő sem engedne el, mert te 10 éves vagy Tomas pedig 15, elhiszem hogy nagyon jóban vagytok és hogy sokat segít neked az úszáson, de akkor is idősebb nálad. Ismerem anyádat és azt mondaná velem jössz a díjjátadóra.
- Apu, szerinted anyu gondol ránk ott, ahol most van?
- Biztos vagyok benne. - egy könnycsepp csordult ki a szememből és Jade hajában ért célt. Ha Med-ről esett szó mindig hullattam pár könnycseppet, de sosem mertem feltörni a régi sebeket.
- Tudod mit? Inkább menjünk az Oscar-ra! - mondta és egy széles mosoly terült szét az arcán.
- Ez az én kislányom. - adtam egy puszit a homlokára és el kezdtünk készülődni.

- És a legjobb bandának járó díjjat, a 11 éve feloszlott One Direction adja át. - miután meghallottam ezt a nevet a szívem szorult össze. Annyi sikeres év után miattam abba hagytuk. Még nem lenne késő újra kezdeni, de ki hallgatna egy csomó 30 éves krapekot énekelni? A srácok felálltak és felmentek a színpadra. Én is utánuk mentem, bár nem nagy kedvel.
- A legjobb banda díjját elnyerte a BadBigBoys! - ordítottuk egyszerre a mikrofonba. Az 5 srác felszaladt és megölelték egymást. Pont olyanok mint mi, fiatal korunkban. Ugyan az a mosoly, és boldogság van az arcukon mint nekünk, 11 évvel ezelőtt. Akkor olyan boldog voltam. Nem volt semmi problémám, velem volt a szerelmem, és most pedig nincs. Sosem gondoltam akkor bele milyen lenne nélküle, de most már tudom. Egy pokol. Minden nap kín és szenvedés. Csak azért szeretek élni, mert itt van az egyetlen gyerekem, akiért mindent megtennék. Még egyszer utoljára rámosolyogtam a fiúkra és lementem a színpadról. Vagy is csak akartam.
- One Direction, nem énekelnétek nekünk egy számot? - ez a mondat hallatán a szívem egy ütést ki is hagyott. Annyira régenénekelte már. A nevünk 1 irányba, de mi még is szét mentünk MIATTAM.
Nem tudtam megmozdulni, egyszerűen lefagytam. A lábam a földbe gyökerezett, és nem akart megmozdulni.
- Persze örömmel. - mondta Lou. Mindenki kapott egy-egy mikrofont majd beálltak a Forever Young-hoz. Pont úgy ahogyan régen. Az én helyemet kihagyták mivel még mindig ott álltam a színpad lépcsőjén. Ránéztem kislányomra, aki könnyes szemmel suttogta hogy : "Kérlek menj,,.
- Liam, Med is ezt akarná. Imádta ha énekelsz! - suttogta fülembe Harry. Igaza van Med is ezt szeretné. Ha itt lenne állva tapsolna nekem és mondaná hogy énekeljek. Ha itt lenne még a banda is létezne. Megfordultam és fellépkedtem a hatalmas lépcsőfokokon. Újra színpadon állok, és énekelni fogok. Régen történt már meg velem mind ez. Régóta vágyom is erre.
- Köszöntsék nagy szeretettel. One Direction, Forever Young! - kiabálta a csávó a mikrofonba és meghallottam az ismerős dallamot. Lábam ugyan úgy kezdett rá járni mint régen. A X-Faktoros éveink jutottak eszembe. Az első éneklés, és ez a dal. Ez volt az össze közül a kedvencünk, mert ez ránk igaz. Fiatalon megváltottuk a világot is. Minden ország lányai a lábaink előtt hevertek.
Vissza akarok mindent csinálni.
Vissza akarom kapni a régi életemet.
Vissza akarom fordítani a hibáimat.
De sajnos ez mind lehetetlen.
Az én szólóm jött, tehát most vagy soha!
- "Lets dance in style, lets dance for a while
Heaven can wait were only watching the skies
Hoping for the best but expecting the worst
Are you going to drop the bomb or not?,, - aztán jött a többi 2 és fél perc. Olyan jó volt újra énekelni. Olyan jó volt látni az emberek arcán a nagy mosolyt, és azt ahogyan tapsoltak, csak mert mi éneklünk. Eljött az utolsó meghajlás ideje. A srácokkal mosolyogva karoltuk át egymás derekát és hajoltunk meg. A közönség állva tapsolt, fütyült és közben volt aki sírva kiabálta a nevünket. Igen, azt hiszem ez hiányzott az életemből. A rajongók bíztatása. Ezek az emberek mind Directioner-ek voltak egyszer. Akik 11 éve Directioner-ek voltak ma már kész felnőttek, de a szívük mélyén még mindig azok. 


/1 évvel később/Egy külső szemlélő szemszöge/


Már messziről lehetett látni ahogyan a galambok a járdáról szállnak fel, majd vissza. Egy kisfiú és egy kislány szaladt folyamatosan közéjük és boldogan játszottak.
Lou és Eleanor kézen fogva sétáltak és beszélgettek. Lou szeméből boldogság sugárzott, ahogyan feleségével beszélt, és gyerekeit nézte ahogyan játszanak, de még is lehetett benne látni némi szomorúságot.
A hosszú sétáló utca végén egy ismerős alak bukkant fel kislányával. Ő volt az, Liam Payne. A kislány fagyit nyalogatott és ugrált, miközben egyik kezével apja hatalmas tenyerét szorongatta. Ő boldog volt, de Liam nem. Hiányzott neki a rég elvesztett szerelme, akire a nap 24 órájában gondol.
És utána a többiek bukkantak fel. Zayn és Perri, előttük pedig Caren szaladt, a kis Dasteni-vel aki Niall és Amy gyereke. Harry és felesége Mercedes kézen fogva sétáltak. Igen, Harry is megnősült és most nagy örömmel várják a kisbabájukat. Az egész banda együtt volt. Most már nem kisfiús módra viselkedtek, hanem mint öt igazi férfi. Nem tudták leplezni még most sem az őrült énjüket, de ha együtt vannak akkor sosem megy.
- Apu, apuuuu! - szaladt oda ahhoz a kávézóhoz Lou kisfia Patrik, ahol a srácok és feleségeik leültek. - Gyere te is játszani. - Lou arca elkomorult, és csak maga elé bámult. Patrik nagy szemekkel fiyelte apja reakcióját.
- Most nem kicsikém. Beszélgetek. - szomorúan szaladt vissza a többi 4 gyerekhez és játszottak tovább.
Már nem beszélgetett senki. Csöndben ültek egymással szenben és mindenki másfelé nézett.
Niall-en sosem látszott a fájdalom. Talán jobban szerette Med-et, mint Amy-t, de nélküle nem tud élni.
Zayn mindig is erős volt, és ezt a halál hírt is gyorsan feldolgozta. Segített tovább lépni a barátainak és még most is támogatja őket.
Harry, eleinte tetszett neki Medison és magának is akarta, de rájött Ő nem tudta volna neki megadni mind azt amit Liam adott meg Neki. Ő nem szerette volna annyira mint Liam, és el is hagyta volna egy kis idő után. Még most is boldogan gondol arra az időszakra mikor együtt beszélgettek, filmet néztek és nevetgéltek.
Lou elveszített egy testvért. Ráadásul a világ legjobb testvérét, akit csak 3 évig ismerhetett. A szemeiben még most is ki lehet olvasni hogy hiányzik neki. Ha róla esik szó Mindig hullajt egy-két könnycseppet.
Liam. Sosem lett újra szerelmes, sosem randizott újra. Már csak egy ember a "szerelmes,, az egyetlen gyermeke Jade. Mindennél fontosabb a számára. Egyszer kellett felszakítania a régi sebeket. Egyszer kérdezett az anyjáról részletesen Jade. Csak akkor kellett elmondania neki hogy hogyan ismerkedtek meg, miképp töltöttek együtt minden időt, és hogyan kezdett megbetegedni édesanyja. A kislány ugyan ilyen szerelmet szeretne. Olyat mint a szüleié volt. Miután Liam mindent elmesélt neki, nem kérdezett többet.
Vasárnaponként ketten kimennek a temetőbe, egy csokor virággal a kezünkben és Med sírjára teszik.
Talán mindenkinek hiányzik ez a valaki az életéből, de így lettek azok az emberek akik most. Ez a seb soha nem fog begyógyulni, de leapad egy kicsit, s idővel csak a heg marad ott.