/Thirty-Two/ ~ The Last Song....

Már megint egy rész :) Na de azonban ez nem egy unalmas rész, hanem egy KÜLÖNLEGES!!!!!!!
Azt hiszem ez az UTOLSÓ ELŐTTI RÉSZT!!! :'( :(( NA majd az utolsó résznél kaptok megint egy hosszú szent beszédet :P Köszönöm a komikat...
A kövi rész: legyen 5 komi és 300 megjelenítés :D

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/Louis Tomlinson/

- Nagyon szépen köszönünk mindent. - fogtam kezet az orvossal és közben még egyszer utoljára ránéztem Med-re. Már fehér volt, a nővérek fogtak egy fehér plédet és letakarták.
- Sajnálok mindent. - veregette meg Liam vállát, de Ő egy szót sem szólt. 1 napig bent volt Med-del, de azóta  egy szót sem szólt. Nem beszél, nem lélegzik, nem pislog. Olyan lett mint egy zombi.
Haza felé tartottunk és szokás szerint én vezettem. Most már nem kellett gyorsan menni. Nem is volt értelme annak hogy haza siessünk, hisz ott vannak Med cuccai, és a sok dolog amik rá emlékeztetnek.
Könnyeim sorra folytak le arcomról és nem tehettem ellenük semmit. Az anyósülésre pillantottam, ahol Liam ült és csak nézett ki az ablakon. Az eső cseppek versenyeztek a szélvédőn, de az ablaktörlő mindegyiket elmosta. Az autóban csönd volt, csak a szipogásokat lehetett hallani. Liam rám emelte a tekintetét, és láttam a vörös szemei. De ez most nem olyan vörös volt, hogy csak kisírta, hanem a barna szeme eltűnt és helyette vörös volt.
Fel sem tudom fogni az elmúlt órákban történteket. Sosem gondoltam volna hogy mindennek egy esős napon lesz vége. Az utolsó szavam is utálatos volt felé. Mindig is szerettem, de sosem mutattam ki eléggé. Mindig poénkodtam, és csak szivattam őt. De emlékszem fogadtam vele csak azért hogy végre megcsókolja Liamet. Sosem gondoltam volna hogy létezik tökéletes ember, de ő az volt. Mindenki számára, de legfőképpen az én számomra. Rajta kívül van még egy hudom, aki apával él, de még őt sem szerettem annyira mint Med-et. Benne volt valami különleges, amivel mindenkit magába bolondított. És a kicsi Payne, aki nem születhetett meg. Ő is talán ilyen tökéletes lehetett volna? Ő neki is ilyen nagy szíve lehetett volna mint a szüleinek? Ezt már sosem fogjuk megtudni.
Miután megérkezdtünk mindenki kiszállt a kocsiból kivéve ngem és Liamet. Én csak ültem és próbáltam nem a fájdalomra gondolni.
- Liam... - csak ennyit tudtam kinyögni. Most még is mit mondjak? Sajnálom, részvétem? Mit mondjak? Ilyenkor mit kell mondani, főleg ha a testvérem halt meg? Liam hirtelen a vállamra borult és sírni kezdett. Egy kisebbet mosolyogtam, hisz ez egy Igazi szerelem volt. Sosem láttam még embert ennyire szeretni. Liam és Med szerelmes teljes volt. Talán azért mert a sors így akarta. Azt akarta hogy ez a két ember tudja milyen az igazi szerelem, és az egyik fél érezze milyen a másik nélkül.

oooooo


- Eleanor, hagyj békén. 3 napja ki sem mozdultam innen, ne várd hogy ma megtezsem. - feküdtem vissz az ágyamba. El ráugrott a hátamra és próbált kiszedni onnan, de nem sikerült neki.
- Lou, drágám ez így nem mehet tovább. Kérlek ne taszíts el engem, én segíteni akarok neked. Igen, megértem elveszítetted a testvéredet, de akkor sem lehetsz egy örök életen át szobalakó.
- El, hagyj békén! - szóltam rá erélyesebben, mire ő egy ügyes mozdulattal lepattant a hátamról és felkapta a táskáját is a vállára. - Figyelj, nem úgy értettem. De tudod nekem ez nagyon nehéz. - ültem föl ismét. Fejemet lehajtottam, hisz szeretem és nem akarom elveszíteni egy ujabb veszekedés miatt.
- Lou, én szeretnék segíteni, de nem hagyod. - jött közelebb és az ölembe ült. Én derekára csúsztattam a kezeimet és közel húztam magamhoz. Ő az egyetlen ember aki mellett nem vagyok szomorú. Ő az aki ki tud húzni valamennyire a mély szakadékból, és menedéket tud nekem nyújtani. Képes a szeretettel teljes szívével erőt sugározni belém.

Ahogyan sétáltunk az emeleten elhaladtunk Liam szobája előtt is. 3 napja őt sem láttam. Ki tudja mit csinálhat ide bent. Lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Sötétbe volt borulva az egész szoba. Liam az ágyon feküdt, egy törölközővel a kezén és egy képpel a kezében. Közelebb mentem és megpillantottam egy pici llót is ami véres volt. Még lélegzett, de sok vért vesztett.
- Jaj Liam!!!!! Miért tetted ezt? - kérdeztem és felültettem. Kezét próbáltam elszorítani hogy a vérzés elálljon.
- Azt hittem ettől könnyebb lesz. - mondta erőtlenül és felnéztem szemébe. Boldogságot és szeretetet nem találtam benne, csak szomorúságot és fájdalmat. A kezében még mindig azt a képet szorongatta ahol még boldogok voltak Med-del.
- Ha megölöd magad nem lesz jobb. Hidj nekem. Ígérem soha nem hagylak el haver. Segítek neked felépülni, és segítek neked hogy egy kicsit is boldog legyél. - már kifogytam a könnyekből. Kifogytam a búcsúzásból, de legfőképpen az érzelmekből.
- Mi lesz a bandával?
- Este lesz a búcsú koncert! - mondtam ki. A hangom elcsuklott és majdnem elsírtam magam. + szó amit sosem akartam kimondani, de még is ki kell ma este. - A One Directionnak vége. - hajtottam le a fejemet és egy könnycseppet ejtettem.
5 csodálatos év.
6 gyönyörű album.
7 hosszú film. Köztük az This is us is.
Több mint 70 szerelmes dal.
10.000.000.000. sikoltozó rajongó.
Életem legszebb 5 évét töltöttem el ezekkel a dolgokkal, de ezt fel kell adnunk. Liam nélkül már nem lenne az igazi 1D. Daddy Direction nélkül semmi nem lenne a régi?

/Este a koncert végén, több mint tízmillió ember előtt/ (Innentől sírva írtam, mert ez egyszer megfog történni. Csak adja isten hogy 50 év múlva :) ~szerk.megj. Nessz)

- Utoljára mondjuk azt nektek hogy köszönjük hogy ma is itt voltatok. - Hazza.

- Utoljára mondom ki nektek hogy: "Vas happenin,,. - Zayn.
- Utoljára láthatom a rajongókat könnyes szemmel énekelni. - Niall.
- Utoljára fogok zokni nélkül színpadra lépni. - én.
- Utoljára éneklek valamit is. - Liam. Amit ő mondott mindenkit megérintett. Itt már mindenki sírva fakadt, még mi is 5-en. Már mint Liam nem. Ő már nem sírt többet. Ő erős volt és olyan mint egy kőszikla. Vörös szemiből csak az élethez való gyűlölet látszott.
- Elérkezett az utolsó dal. They dont know about as! - kiabáltam és letöröltem könnyeimet. Amikor Liam szólója érkezett, lassan emelte szájához a mikrofon, és kezdett énekelni. Olyan más volt a hangja. Élet nem volt ebben, és nem érzésből énekelt. Talán ebben a dalban most a Medison és közte való kapcsolat jutott eszébe. És az hogy sok titkuk van, amit nekünk nem árulnak el.
- Elérkezett az utolsó pillanat. Nagyon szépen köszönünk nektek mindent... - Harry.
- Sosem gondoltuk hogy ilyen gyorsan elérkezik ez a pillanat, de egy megtört szív már nem tud tovább énekelni... - Zayn.
- Mindannyiunk szívében van egy üresség.. - Niall.
- Mellyet nem fog soha senki betölteni... - én.
- Csak az az egy ember tudta. De mivel Ő már nincs, a lelkem halott! - mondta Liam majd meghajolt és leugrott a színpadról. Egészen a rajongókig ment, akik ketté váltak és egy hosszú üres, sorfalat álltak, amin Liam a kijárat felé távozhatott.
- A One Direction-nek ezennel vége! - mondtam és én is elindultam azon a hosszú, ajtóhoz vezető úton. Mindenki követett minket míg végül az öltözőbe értünk. Sírva ültem le egy székre és gondolkoztam el a jövőmön. Mi lesz most velem? Mi lesz most velünk?

/Liam Payne/


Az utolsó dal, amiben talán volt egy kis érzelem az a They dont know about as volt.  A rajongók sosem fogják megérteni miért lett vége a bandának. Nem értik miért lettem egy testben mozgó zombi, aki már senkit nem fog szeretni. Nem értik miért nem keresek egy másik lányt Med helyett. Nem értik milyen szerelem volt köztünk, és soha nem is fogják. Elénekeltem azt amit kellett és most itthon vagyok egy csomó képpel együtt, Med cuccait szorongatva és egy ultrahang képet nézve.
 Ő volt Jade. Jade Payne, az első gyerekem és szerintem egyben utolsó is. Nem lennék képes még egy lánnyal együtt lenni. Nem lennék képes neki gyereket csinálni. Ez a kicsi megtanított sok mindenre. Főleg arra hogyan kell egy egész életen át bűntudatot érezni azért mert megöltem őt. Életben maradhatott volna, ha akkor nem mondom azt Lou-nak hogy kapcsolják le a gépeket. Ha akkor azt mondom még se tegye akkor ma még élne. De ha az anyjára emlékeztetne? Ha ugyan olyan lenn mint Ő volt? Nem mennem. Nem tudnám felnevelni. Túl gyáva vagyok az élethez. Mindenhez még gyerek vagyok, és nem vagyok képes feldolgozni egy ekkora tragédiát. Talán a holnapi temetés mindenen segíteni fog, vagy még rosszabb lesz minden.