~Novelláim~

2 novella található eddig itt... :D

Egy kettétört szív hullámvasútja /Liam Payne/

Mikor az ember a hatvanadik évéhez közeledik elgondolkozik azon, miket is tett fiatal korában. Eszébe jut minden ostobasága, minden vicces, boldog és szomorú pillanata, amit egyes emberek okoztak neki. Eszébe jutnak a gyerekkori csíntevések, és a felnőtté válás nagy pillanatai. 

A hintaszékem előre hátra dülöngélt, s ezzel nekem megnyugvást biztosítva, mert lyenkor el tudtam magam engedni, és a múltra gondolni, mikor boldog voltam. Mikor fiatal voltam, de ostoba, s ezzel mindent eldobva magamtól, jöttem a boldogtalanság felé. A családom semmit sem tud a múltamról, még a férjem sem. Nem ismer engem senki, mert azt az énemet ott hagytam abban a bizonyos házban, ahol utoljára 35 éve jártam. Soha semmi gondom nem volt, addig, míg nem megtörtént a tragédia, s onnantól fogva mindenki elveszett. Elveszítettünk egy legjobb barátot, ami mindenkinek a vesztét okozta. Akkor nem csak Louis ment el, hanem a többi négy srác, és az én akkori énem is. A halála után semmi nem volt a régi, mindenki csak egy testben járó zombi volt, aki azt sem tudja mit kezdjen magával. Viszont akit a legjobban érintette a halála, az Harry volt, Ő nem volt képes feldogozni barátja vesztét. Ő végig ott volt, mindent látott és Ő még is itt van a mai napig. Ő ott volt a balesetnél, és végig nézte legjobb barátja halálát. Az autóbalesetet megúszta egyetlen kéz és lábtöréssel, de a barátja már a menyben van. Nem volt képes feldolgozni, ezért többször is utána akart menni. Mi azonban ezt megakadályoztuk, és azt hiszem még él. Már mint csak reménykedem benne, hisz én nem voltam ott velük. 2 hónap után el kellett hagyjam Őket, amit egész hátralevő életemben bánni fogok. Lou halála mindenkit megrázott, s nem csak a barátomat vesztettem el ezzel, hanem a vőlegényemet is. Liam kifordult önmagából, és teljesen megváltozott. Szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, de én még így is mindig a kedvében akartam járni és próbálkoztam, mert szerettem. És még ma is. Nincs olyan napom, mikor ne jutna eszembe Ő. Az érintése, a csókjai, és a kedves szavai, amit egy pillantás alatt bemocskolt. Meg akartam gyűlölni emiatt, de 30 év alatt sem sikerült. Minden nap, minden órájában előveszem a képet, ami kettőnkről készült, amikor az eljegyzésünk estélyén egy buliban ölelkezünk. Imádom ezt a képet, még akkor is, ha középen ketté van tépve. Liam ezt is idegében csinálta, mikor megmondta, hogy én már többé nem kellek neki, mert csak egy kolonc vagyok a nyakán. Nos, ezek a szavak voltak az utolsó olyan szavak egymáshoz, amit már hidegen, és érzés nélkül mondtunk, nekem ekkor már nem számított semmi sem Akkor döntöttem úgy hogy betelt a pohár és el kell mennem, bárhová, csak el innen. Szavai ugyan úgy víz hangzanak a fejemben, mint három évtizeddel ezelőtt, de még is az az időszak volt életem legjobb része. Boldog voltam és szerelmes.

„ -  Srácok, Ő itt Vanessa Page, Ő fog a helyembe lépni – ezek voltak Lou búcsú szavai a srácokhoz, ugyan is Ő végleg elment. Lux és a kicsit Dave mellett már nem volt ideje turnékra menni, így én lettem az új stylest. A srácok közül Liam az egyetlen akit ismerek ugyan is, Ő mutatott be Paul-nak és neki köszönhetem hogy most itt vagyok. Neki köszönhetem hogy most szerelmes vagyok belé, és azt is hogy boldog lehetek vele.”

Ezen a napon kezdődött minden, a boldogságom és a jövőm. Liammel ekkor már együtt voltunk, hisz egy 1D koncerten találkoztunk össze és szerelem volt első látásra. 

Mikor otthagytam nem gondoltam volna hogy ennyire fog fájni, még ilyen sok idő elteltével is.

„- Még is mit jelentsen az hogy kolonc vagyok a nyakadon? Liam értsd meg én szeretlek! Szeretnék neked segíteni, de te elutasítod – hangom éles volt, és ez volt az első alkalom hogy én ordítoztam vele.

- Nessz, miért nem veszed észre hogy egyszerűen már nem kellesz nekem, se a segítséged? Fel tudom dolgozni egyedül is Lou halálát – tekintetét nem emelte rám, és ebből azt szűrtem le, hogy nem mondja komolyan, bár a hangja elég határozott volt.

- Rendben. Megértettem – gyűrűsujjamról lehúztam az arany gyűrűt és letettem a mellettünk lévő üveg asztalra. 

- Mit jelentsen ez? – szemeiben láttam a meglepettséget. Ha most arra számít, hogy még könyörögni fogok neki és újra megalázkodni előtte, akkor azt várhatja mert többet nem teszem meg. 

- Szerintem elég egyértelmű. Ha kolonc vagyok a nyakadon, akkor vissza adom a gyűrűdet – sarkon fordult, s felmentem a közös szobánkba, ahol már isten tudja mikor aludtunk együtt. Cuccaimat össze pakoltam és ismét lementem, ahol senkit nem találtam. A gyűrű még mindig ott hevert az asztalon, ezért felkaptam és magammal vittem.”

Liam megmutatta nekem a sötét énjét, így én is neki. Elvittem magammal a gyűrűjét várva hogy felkeressen és vissza kérje, mert akkor talán még utoljára láthatom, de nem jött. Még ma is itt van fehér, ráncos kezemen az őskövületnek számítható ékszer. Mindenki kérdezi miért nem veszem le, hisz már látszik rajta hány éves, de én azt felelem „Soha”. Ők nem tudják mekkora értéke van számomra ennek az arany darabnak, mennyi szenvedés és boldog pillanat köti hozzám ezt az ékszert. Annyi emléket hordoz magával, amit a sírba visz majd velem együtt. Azonban már nem kellene reménykednem abban hogy eljön érte. Mutató és hüvelykujjam közé fogtam a gyűrűt és lassan lehúztam az ujjamról, majd egy dobozkába tettem.

A One Direction 8 évig volt a toppon, míg nem egy részeg buszsofőr végett vetett ennek a nagyszerű bandának. A srácok nem akartak, és nem is tudtak volna boldogan, és ugyan olyan élettel teli kedvel énekelni, mint akkor, ezért feladták. A rajongóknak a szívük szakadt meg, mikor a tv-ben bemondták a 30 éves énekes halálát, és azt hogy a bandának vége. 

Kiadtak 9 albumot, több mint 160 számot írtak, és a sok jótékonysági koncert, az adományok, és a több millió rajongó, ennek akkor mind vége szakadt. 

Mindegyikükről tudok valamit, kivéve egy emberről. S az az egy az Ő. Soha nem jelentkezett, de még a srácok sem tudják hogy él-e vagy már évekkel ezelőtt meghalt. Hiába jöttem el a szívem nála maradt, és a mai napig nem tudtam újra szerelembe esni. Hiába volt egy férjem, aki 4 éve meghalt rákban, hiába van 2 gyerekem és 6 unokám, nem jelent nekem boldogságot ez az élet. Persze boldog vagyok, de nem igazán. Nem vagyok olyan mint ezelőtt. És szerintem a többi srác sem.

Harry nyitott egy pékséget és a mai napig ott dolgozik feleségéve Ashlie-vel.  

Niall, megtanulta a szakács mesterséget és egy híres étteremben dolgozik. Ha haza ér egy csodás feleség várja, megterített asztallal.

Zayn pedig zeneszerző lett. Nem tudta elengedni a zenét, de Ő maga énekelni nem akart a One Direction nélkül. Ha énekel akkor csak a 4 fiúval, ami lehetetlenség. Felesége a Little Mix nevezetű bandában énekelt 30 éve. Perri szült 2 gyereket Zaynnek és ma is boldogan élnek.

Eleanor nem tudott túllépni szerelme elvesztésén, ezért szinte belebolondult a halálába. Nincs férje, se gyerekei és még csak ki sem mozdul a házból. Egy időben találkozgattunk, de aztán vége szakadt, mivel csak én is Lou-ra emlékeztetem, és ezért nem akart látni már engem sem.

Öreg kezeim között tartottam egy dobozt, amit legalább már 10 éve nem nyitottam ki. Nem volt hozzá meg a bátorságom, az akaratom és az erőm. Olyan lehetetlen helyzet az, mikor megpillantunk egy fényképet, és felidézünk vele ezer emléket. Most azonban nem hagyhattam, hogy a félelem eluralkodjon rajtam. Kinyitottam. Levelek, képek és tárgyak hevertek benne porosan. Az első sárga borítékon akadt meg a szemem, amin csak egy név állt : Liam-től. Ahogy-e nevet olvastam libabőrös lettem.

„Kedves Nessz,

A turné és koncert hegyek miatt, soha nincs időm írni neked, de azért próbálkozom ígérem. Tudom hogy már vagy 3 hete nem hallhattam csilingelő hangodat, s nem is láthattam gyönyörű arcvonásaid még gépen keresztül sem, de remélem-e levelet olvasod, nem inkább a kukába dobod. Szégyellem magamat, de sajna még a szerelmemre sem érek rá. Hidd el te vagy a mindenem, és ezért is kérem gyere utánunk. Nagy hiba volt hogy haza mentél és nem jöttél velünk, így ezért azt kérem repülj utánunk. Az én szívem bele hal ha még nem lát 6 hónapig. Szóval térden állva könyörgöm hozzád, gyere.,,

Könnyeimmel áztattam a megsárgult papírt, és nem tudtam tovább olvasni. Muszáj volt inkább a következő dologért nyúlnom, ami egy nyaklánc volt. Benne Liam-ről és rólam van egy kép, amint éppen csókolózunk. Felidéztem minden egyes szerelemmel teli érintését, s nagyjából még az illatára is emlékszem. Hát ez lett az én sorsom várakozni arra az emberre, akire nem kéne, szenvedni amiatt az ember miatt, aki miatt nem szabadna, és boldogtalannak lenni.

---ooo---

Itt ülök a társalgóban és várok egy emberre, akit nem is tudom kicsoda. A recepciós azt mondta hogy beszélni akar velem. De vajon ki lehet az? Talán Liam? De minek is keresnek föl Ő engem 30 év után? És Londonban van vagy millió öregek otthona, pont kikeresné hogy én melyikben vagyok. Az ajtóban megpillantottam egy öltönyös embert, aki engem pásztázott hatalmas szemeivel. 

- Jó napot. Ön Mrs. Carton? – arca kedves és mosolygós volt, de engem még ez sem hatott meg. Már elég régóta nem mosolygok és pont egy ilyen ember nem fogja belőlem ezt kifeszegetni.

- Jó napot. Igen én vagyok, miben segíthetek? – a férfi helyez foglalt velem szemben, s fekete aktatáskáját feltette az enyhén billegő asztalra.

- Egy levelet hoztam Önnek, még pedig egy nagyon régi ismerősétől. A neve Liam Payne – a szívem hevesebben kezdett zakatolni, s azt hiszem a vérnyomásom is a 200-at ütögethette, de most csak azt tudott érdekeli hogy had tarthassam kezemben Liam levelét – Parancsoljon! – átnyújtotta a fehér borítékot én pedig remegő kezekkel szorongattam. 

- Van még esetleg valami? 

- Igen. Az úr 2 hete meghalt, én vagyok az ügyvédje és azt kérte hogy ezt adjam oda Önnek – sajnos nincs baj a hallásommal, így tisztán érthettem hogy az ember akit mindennél jobban szerettem meghalt. Az a valaki, akire 30 éve várok és nem jött, most már soha nem fog jönni. A lelke Lou mellé szállt és újra együtt hülyéskedhetnek, mint régen. Már csak 4-en maradtunk. Vajon ki lesz a következő?

- Mi.. történt…vele? – akadozva kérdeztem meg ezt az egy mondatot, de még is olyannak tűnt mintha ezer szót kellene kinyögnöm.

- Beteg volt. A veséi, és a szíve volt a legnagyobb probléma. Sajnálom asszonyom – állt fel majd lecsukta a táskáját és itt hagyott. Olyan váratlanul ment el, hogy még kérdezni sem tudtam, de talán ez volt a célja. Lassan, de biztosan felkeltem a rozoga székből és felmentem a saját szobámba, ahol a hintaszékbe elhelyezkedve vettem újra kezembe a borítékot, majd kinyitottam.

„Kedves Vanessa,

hamar elrepült ez a 35 év, és még csak nem is láttuk egymást. E levelemet remegő kézzel írom, ugyan is lassan vége az életemnek, amit nem is bánok. Nem maradt benne semmim, a barátaim messze elkerülnek mert megbántottam Őket, és te is. Te is kerülsz, mert szörnyű ember voltam, aki nem képes elfogadni a segítséget. Ha megkapod ezt a levelet már nem vagyok az élők közt, és remélem azért a gyász benned is felmerül. Tudod Lou már vár rám, és nekem nem szabad megtagadnom a halált. Most én kellek neki, és nekem mennem kell. A sors közbeszólt annak, hogy én felkeresselek. Túl félénk voltam ahhoz hogy újra a szemedbe merjek nézni a sok mocskos dolog után, amit tettem veled. Nagyon megbántam mindent, hisz melletted voltam a legboldogabb a világon, s mikor megtudtam hogy tényleg, végleg elmentél még jobban össze roskadtam. Az alkohol, a cigi és a drog nem segítettek a problémáimon, a testem mindig többet akart belőle és egyszer ezt megelégelte a szívem. Mindent tudok rólad! Tudom hogy van 2 szép gyereked, és volt egy férjed, aki meghalt. De tudd hogy azt is tudom nem voltál vele boldog. Láttam rajtad, figyeltelek, de még sem volt erőm oda menni és beszélgetni, de most már nem is kell. Mindig arra vártam, hogy egyszer visszajöjj hozzám és mindent újra kezdhessünk, de ez nem jött össze, ugyan is te is ugyan ezt vártad csak épp tőlem. Az első pillanattól szeretlek és az utolsóig is foglak, de még a mennyországban is, már ha oda jutok. 

Tudod mi volt az utolsó kívánságom? Nem, de én most elárulom neked. Egy utolsó csók Tőled, attól az embertől, aki az életet jelenti nekem, de még is elhagyott a hülyeségem miatt. Egy utolsó érintés, hogy békében hagyjam itt, ezt a szenvedéssel teli világot, és térjek nyugovóra.

De tudom hogy ezt mind nem fogom megkapni, mivel ezt a levelet már csak akkor fogod kezeidben tartani, mikor én már a föld alatt leszek. A gyűrűt, amit az eljegyzésünk napján tőled kaptam soha nem vettem le. Azzal fognak eltemetni, s büszkén is fogom mutogatni Lou-nak oda fönt. Csak annyit kérek Tőled, hogy légy boldog. 

Szeretlek Nessz <3,,

Itt hagyott Ő is, és csak egy levelet olvashattam már csak tőle. Elment és többé már tényleg nem láthatom. Ha félre tettem volna azt a hatalmas büszkeségemet, és meglátogattam volna, talán nem adta volna föl. Régebben sem bírták a veséi, és ezért megígértem neki, ha valami baj lesz velük megkapja az egyiket az enyéim közül. Ha ezt tudtam volna, akkor szaladtam volna és szinte vészes sebességgel szedettem volna ki, hogy Ő élhessen. Már csak az emlékeimben létezhet, és most már tényleg hiába fogok arra várni hogy felkeressen. 

A borítékban nem csak ez az egyetlen levél volt, hanem egy félbe szakított kép is. A hátuljára csak egyetlen szó volt rá írva, de ettől az egy szótól még jobban megeredtek a könnyeim. „Szeretlek”. Csak ennyi volt, de tudtam hogy most már teljes szívemből bánom hogy akkor nem voltam kitartó. Ha akkor nem hagyom el, lehet hogy még ma is élne. 

A képen én voltam rajta. A fiókomból előhalásztam a másik felé és összeillesztettem. Úgy passzoltak egymáshoz, mint a puzzle egyes darabjai. A levelet visszavettem a kezembe és ismét el kellett olvasnom ahhoz, hogy felfogjam mi is történt. Ezt a fájdalmat már nem vagyok képes feldolgozni. 

- Mrs. Carton, meghoztam a gyógyszereit – hallottam meg az egyik ápoló hangját, de nem akartam beengedni.

- Nem Mrs. Carton vagyok, hanem Mrs. Payne! – az ágyamhoz sétáltam ahol az a doboz hevert, amiben benne volt az a gyűrű, amit Liam-től kaptam. Kivettem belőle és felhúztam gyűrűsujjamra, s közben csak egyet tudtam mondogatni.

- Mrs. Payne…

/Liam Payne/ *2013. július 23*

~Danielle Peazer~

Egy újabb egyhangúnak tűnő reggel, amit csak a sors tehet izgalmassá. Ő irányítja az életünket, azt tesz velünk amit csak akar, és úgy, ahogyan Ő akarja. Vajon ez a nap is olyan lesz mint a többi? Megint egész nap ordítozás és veszekedés lesz, vagy ma boldogok lehetünk?! Már annyi mindenbe bele törődtem, és annyi mindent lenyeltem neki. Nem akarom elveszíteni, ezért is hagyom, hogy úgy bánjon velem, ahogyan akar. Hagyom, hogy veszekedjen velem, ha rossz kedve van, és hagyom, hogy boldog legyen, amikor mosolygósan jön haza. Tűröm a vitákat, és a bántó szavakat, csak Ő legyen mellettem.

25 évesen talán boldogan kellene élnem egy kisvárosi házban, és a gyerekemet, vagy éppen többet pelenkáznom, óvodába vinnem. A házban boldogságnak kellene szétáradni, és nem a félelemnek, amit Liam mellett átélek. Nem bántott, Soha. Tudom, hogy nem is fog, Ő nem olyan ember. Kézzel soha, de szavakkal egyre többször. Szeretem, és tudom, hogy Ő is szeret engem, de nem mutatja ki. 3 éve folyamatosan ugyan az megy. Amint haza érek az iskolából elkezdek vacsorát készíteni és izgatottan, ujj tördelve várom, hogy Liam haza érjen, de ami a legjobban aggaszt, hogy vajon milyen kedvel nyitja ki az ajtót. Boldogan, viccelődve, mosolyogva vagy káromkodva és élet unva?!

Pontosan ma van 3 éve az, hogy kiesett az X-Faktorból és kamionosnak állt itt Londonban. Csodálatos hangi adottságát, azon a napon elátkozta, és azóta nem használta. Elkönyvelte magát egy semmire való férfinak, amiben nincs igaza. Letette a kamionos jogsit, és azóta haragszik az egész világra, mert a szeme előtt lett négy teljesen átlagos fiúból egy banda, vagy is a One Direction. Neki nincs 15 millió rajongója csak 2 millió, Ő nem kap minden egyes országból koncert meghívást, de Wolwerhampton többször is felkérte. Directioner lettem, de Ő csak fikázza őket, és egy "buzik" kijelentéssel nyugtázza a dolgot. Ott hagytam én is az XF-et és egy iskolában kezdtem tanítani, de a tánc olyan szinten az életemmé vált, hogy tánctanár lettem.

Néha képes olyan szinten megbántani, hogy napokig nem szólunk egymáshoz. Minden veszekedés egy újabbat szül. Szokásommá vált elgondolkozni azon, hogy miért is vagyok én mellette. Miért tűröm el az újabb megaláztatást, és bántást? Csak is a One Direction miatt vagyok még itt, vele. A dalaik ráébresztenek arra, hogy az igazi szerelemért küzdeni kell, még akkor is ha az egyik fél éli bele teljes mértékbe magát ebbe a szerelembe. A sors Őt szánta nekem, vagy is ilyen életet. Csak tudnám, mit is tettem azért, hogy ezt érdemeljem. Boldog szeretnék lenni, nem pedig egy boldogtalan öreg asszony.

Szüksége van Liamnek a támogatásra. 3 éve elvesztettem azt a férfit/fiút aki akkor sokkal életrevalóbb és eletteltelibb volt. 3 év alatt sem sikerült feloldanom azt a jégsziklát, amivel körbevonta szívét, de ha nekem ez a sorsom, akkor igyekszem.

~***~

- Szerbusz drágám! - mosolyom talán igazi volt, talán nem. Még magam sem tudom igazából, néha hogyan is festek, és az arcom milyen mimikát vesz föl. A szívem félt Liam mai napi kedvétől. Már egyszerűen nem tudom elviselni a minden napos ideget. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik össze, ami nem tesz jót a szervezetemnek.

- Hello -  hangja egyhangú volt, ami semmi biztatót nem mutatott. A kocsi kulcsot ledobta a lépcső melletti asztalra, majd táskáját a tükör mellé, amiben bele pillantott, de undorral el is fordult onnan. Felém.

- Van valami vacsora?

- P..persze. Milyen volt a napod? - félénk hangomat cipőm kopogása szinte elnyomta, ahogyan a konyhába sétáltam. Milliónyi kérdés halmozódott bennem, de soha, senkitől nem vártam rájuk választ. Már nem az a lány vagyok, aki anno megismerte Liam James Payne-t, aki az álmait akarta megvalósítani. Felnőttem, megerősödtem, de azt hiszem lassan összeroskadok. Mi lenne ha kimondanám a végszót? Nem tudom. El engedne szó nélkül, vagy harcolna értem? Nem tudom. Már semmit sem tudok.

- Mint a többi!

- Liam, beszélnünk kell. Fontos dologról! - remegve, de még is magabiztosan húztam ki az asztalhoz tartó barna, bordó párnás széket, majd helyet foglaltam rajta. Szemei köztem és a kezemben pihenő spagettit tányér között pásztáztak.

- Hacsak nem vagy terhes, akkor semmi kedvem hozzá!

- Nem, nem vagyok terhes, de mi lenne, ha egyszer végre végig hallgatnál? Én nem csak a takarítószolgálatod vagyok, hanem a szerelmed! Szerettél te valaha is engem? Hol az a Liam, akit én szerettem meg 3 éve? - sokkal egyszerűbb lett volna pofon vágni, az étel az arcába vágni, vagy elszaladni, de minek is futamodjak meg? Az nem én lennék. Nem az én formám feladni a dolgokat.

- Danielle, persze hogy szeretlek, de ma szinte alig ettem valamit, oda adnád végre azt a kaját?

- Csak még egy kérdés! Szerettél valaha?

- Milyen hülye kérdések ezek? - innentől kezdve tudtam, hogy már semmire sem fog válaszolni. Elé vágtam a tányért, amiből szerintem a fele a ruháján landolt, de nem tudott érdekelni. A könnyek potyogtak a szememből, mert tudatosult bennem, hogy ennek az embernek már nincs szíve. Ő már soha senkit nem fog szeretni. Nem lesz az, aki régen volt. Elveszett. Kamionos lett, aminél az ideg megöli a szeretetet. Hallottam, ahogyan Liam még motyog valami és egy káromkodással fejezi be, de nem tudott érdekelni.

Fél órán belül teljesen felszerelkezdve álltam a nappalival szemben, a kezemben két bőrönddel és egy nagytáskával a vállamon. Liama  a kanapén ült a távirányítóval a kezében, és a falon függő színes dobozt bámulta. Rossz bele gondolni, hogy Én hagyom el Őt.

- Légy boldog! - könnyes szemeim fátyla mögül néztem szemeiben, amik nem csillogtak, inkább szorongást láttam benne. Mintha félne. Félne attól, hogy tényleg, végleg elmegyek. Nem harcol a szerelmünkért, nem tudok mit tenni már.

- Tényleg ennyit értem neked? - csomagjaimat ledobtam a földre és közelebb léptem a kanapéhoz, de mielőtt folytattam volna mondatomat megszólalt telefonja. Azt a bizonyos csörgést ezer közül is felismerném. A főnöke az. Farkasszemet nézve velem emelte a füléhez és szólt bele. Egy újabb tőrt döfött a szívembe.

- Oké... Persze... Rendben... Indulok! - telefonját kinyomta és idegesen dobta le a kanapéra. - Tönkre ment a váltóm, és most még töltenem is el kellene menni - szinte nem is nekem mondta, hanem úgy magának.

- Szia Liam...

~***~

- Mr. Karter, úgy döntöttem felmondok! - az iroda bézs színe megnyugtatólag hatott az emberre, ha belépett ebbe az irodába, azonban a levegőben elég sok stressz szállingózott. Most pedig én okozok az igazgatónak fejfájást, hogy vajon miért is döntöttem úgy, hogy itt hagyom ezt a csodálatos iskolát. Imádtam itt dolgozni, de az emlékei csak is Liamhez kötnének. Tudni illik ebben az iskolában fejezte be a tanulmányait, és azután kezdődött minden rossz.

- Talán valami történt? Ebben az intézményben maga családtag. Danielle, bármit megteszek, csak maradjon!

- Semmi olyan nem történt. Tudja jól, hogy a tánc az életem, és hát Liammel... nem alakulnak jól a dolgok. Vissza megyek az XF-be és ott folytatom ahol abba hagytam. Elég sok meghívást kaptam már, és azt hiszem ez a helyes.

- Legyen boldog! - kezet nyújtott nekem én pedig mosolyogva ráztam meg jobbját. Furcsa volt kilépni az iskolából tudván, hogy többet nem jövök vissza ide. A gyerekek búcsúja fájdalmas volt, de még is csak az járt a fejemben, hogy Liammel mi lesz.

A legvadabb álmaimban képzeltem azt, hogy mi ketten együtt fogjuk ebbe az iskolába hozni közös gyermekünket, és boldogok leszünk. Ehelyett, csak szomorúságot kaptam mellette.

~Liam Payne~

Idegesen vágtam le a táskámat a lépcső mellé. Most csak egy jó vacsora, és egy puszi kell Danitől. Most fel tud vidítani, segítenie kell nekem.

- Danielle, megjöt... - a felismerés bennem olyan volt, mintha valaki neki futásból vágott volna ököllel pofon. Nincs itt. Elment, mert elijesztettem magam mellőle, pedig szeretett. 3 napja mentem el itthonról, azután miután Ő is elhagyta a házat.

A kamionom lerobbant, ráadásul kaptam egy defektet. Az ideg majd szét vet, de Ő még sincs itt, hogy akár a jelenlétével megnyugtasson. 

3 éve szíven ütött a dolog, hogy engem nem tettek be a One Direction-be. Ott álltam mellettük, és végig kellett néznem az örömüket, ami nekem nem adatott meg. Fájt, és emiatt átváltoztam egy szörnyeteggé, de a szívem még mindig a régi. Nem akartam elengedni, de nem tudtam mit tenni. Miért tettem mind ezt Dani-vel? Még magam sem tudom a magyarázatot, és azt hiszem ,hogy soha sem fogom. Talán, nem tudtam értékelni azt a csodálatos dolgot amim volt.

Lehuppantam a bőr kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet, arról, hogy talán ki is rúghatnak, csak mert nem szállítottam le a mai fuvart. A főnököm egy érzékelten barom, pontosan olyan, mint amilyennek én mutatom magamat.

" Danielle Claire Peazer újra az X-Faktor színpadán táncol. A rejtélyes eltűnését senki sem tudta, de a híres táncosnő, - aki mellesleg a világ legtehetségesebbjei közé tartozik - ma újra aláírt egy egyéves szerződés menedzsereivel. Mi állhat ennek a hirtelen kapott dolognak a hátterében?"

Képeket kezdtek mutatni barátnőmről, vagy is szerintem az ex barátnőmről. Ebből már jó nem sülhet ki, senki sem fogja annyira szeretni a jégszívűnek mutatott önmagamat mint Ő. Továbbkapcsoltam, de talán jobb lett volna ha nem teszem. Szerelmem kedvenc bandája az a bizonyos 1D adott interjút, vagy micsodát.

" A One Direction névre hallgató banda tovább bővül 5 tagra? A rajongóknak egy újabb srácok kell megszeretniük? És vajon az ifjú banda tag is ennyire jól fog kinézni mint a többi titán? 
A srácok állítása szerint, ez a 3 év elég volt arra, hogy eldöntsék, tényleg akarják azt, hogy az új tag közéjük kerüljön. Niall Horan ekképp vélekedett erről:
Az XF táborában ismertük meg egymást - pontosabban egy vécében -, és engem nagyon szíven ütött amikor kiesett, mi pedig egy bandává alakultunk. Ő is ugyan olyan jó volt/van mint mi, és megérdemelte volna, hogy velünk sztárrá váljon. Sokkal jobb hangja van mint nekünk, de még is haza küldték. Tudjuk a nevét, hogy hol lakik, de még sem merünk oda állni elé, pedig az élete nem alakult a legjobban, de hála istennek nem is olyan rossz. Reméljük a legjobbakat!
A Directionerek lassan új bandatagot üdvözölhetnek? "

Kitágult szemeimmel bámultam a tv-t és vissza emlékeztem arra a napra, amikor kiestem. Ők voltak azok, akiket egy bandába rakott Simon, és nekem ezt végig kellett néznem. Lehet az volt a célja, hogy rájöjjek küzdenem kell az álmaimért és esetleg lehet belőlem valamit, vagy pedig túlságosan is rossz voltam és össze akarta törni a szívemet. Mi van akkor ha én vagyok az a bizonyos tag? Danielle nélkül nem csinálhatom végig. Szükségem van arra a lányra, de én sikeresen elcsesztem azt is, mint mindent...

~***~

2 év telt el azóta, hogy itt jártam utoljára. Hangos zene hallatszott ki abból a bizonyos szobából, ahol Ő volt. Úgy lépkedtem, mintha egy kisebb zajt is csapnák már atomrobbanás történne. Féltem. Iszonyatosan. Ismerem, és tudom, hogy vajból van a szíve, de én már túl sokszor eljátszottam az esélyeimet. Nem szabad még egyszer, meg kell, hogy jöjjön az eszem!

Amint beléptem a táncterembe egy furcsa és ismeretlen érzés csapott meg. Ott állt Ő, és mosolygott, én pedig egyszerűen lefagytam. Az az ismeretlen érzés tudod mi volt? A szerelem. Akkor jöttem rá, hogy igazából szeretem, ez a kamionozás csak egy rossz döntés volt az életemben, és egy akadály, amit most át kell vészelnünk.
Az ajtófélfának dőlve néztem az ex barátnőmet, aki hatalmas mosollyal az arcán emelgette a lábát, és közben a teremben körbe-körbe forgott. A legszebb ékszer, amit egy nő viselhet, az a mosolya. Ha egy lerongyolt felsőt, és egy lyukas, mackó nadrágot adnának rá, még akkor is gyönyörű lenne, mert a mosolya vele volna.
A zene egyre hangosabb és pörgősebb lett, Danielle pedig egyre gyorsabban kezdett táncolni. Tetszett, de mind ezt nem nézhettem olyan sokáig. Amint megpillantott engem lefagyva állt meg, és a többiek is felém néztek.

- Szia.. - lassan léptem egyet felé, és közben a parketta vagy százat reccsent. Szerelemem szeme könnyes lett.

- Mit akarsz? - hangja fagyos volt, és ha egy idegennek mondja, azt hiszi, hogy már nem szeret. Én azonban átlátok mindenen, és tudom, hogy szeret. Ahogyan közelebb lépkedett felém, éreztem az egyre növekvő feszültséget. Egyfajta félelem fogalmazódott meg bennem, a visszautasítás miatt. Rá kellett végre, hogy ébredjek szeretem és nem szabad hagynom elmenni. Azért nem Ő volt a hibás, hogy én nem lehettem híres, vagy hogy végig kellett néznem azt, hogy az a négy fiú válik híressé mellettem.

- Nem mondom azt, hogy bocsánatot kérni, mert ezt már nem lehet jóvá tenni, de...

- Liam, 3 évig félelemben éltem melletted! - már nem támaszkodtam olyan nyugodtan a falnak, inkább az ujjaimat tördelve álltam előtte, és vártam, hogy felpofozzon. Megérdemelném. Egy tahó voltam.

- Rá kellett volna jönnöm arra, hogy az a munka csak stresszt okoz, és arra is, hogy téged űzlek el vele magam mellől. És most.... Most félek, hogy már nem akarsz vissza jönni hozzám, hogy már nem szeretsz, hogy már nem tarthatlak a karomban. Sajnálom a rohadt életbe is!

- Nyugodj meg! - még közelebb lépett hozzám, eper illata megcsapott engem és szinte elolvadtam. Azt akartam, hogy még közelebb kerüljön hozzám. - Én soha sem foglak elfelejteni. Mindig is szeretni foglak. Nem akarlak elveszíteni, de ígérd meg nekem, hogy soha többé nem leszel olyan, mint voltál. Nem akarom újra látni azt a Liam-et. Félek tőle! - éreztem érintésén, hogy remegett.

- Nem jön vissza ígérem! - még közelebb léptem hozzá, szinte már egy szalmaszál sem fért volna be közénk. Fejemet egy vonalba helyeztem az övével, és megcsókoltam. Észre sem vettem, hogy a többiek eltűntek körülöttünk és csak ketten álltunk a táncterem kellős közepén...

~***~

A postaládához igyekeztem, amiben egy levet azonnal találtam is. Az én nevemre volt címezve, így nem siettem a felbontásával. Vagy egy rajongói levél, vagy pedig a szokásos számlák, esetleg a lemez boltból érkezett ahol újdonsült munkám található. A kamionozással felhagytam. El kellett döntenem, hogy vagy az életemet választom, amiben Danielle is benne van, vagy pedig a kamionozást, aminek hála elég sok helyre eljuthattam, de nem voltam boldog. A folyamatos idegesség kikészítette az idegrendszeremet, és a gyomromat is. Betelt a pohár, és felmondtam. A lemezbolt sem sokkal jobb, de ott legalább nyugi van, van szabadságom - amire a főnököm el is enged, nem úgy mint a másik helyen-, de legfőképpen több időt tudok szerelmemmel együtt tölteni.

Egy autó zökkentett ki gondolatmeneteimből. A levelet a kezemben kibontottam, de mielőtt el tudtam volna olvasni a géppel írt, dőlt betűs sorokat két kezet éreztem a hasamnál össze fonódni. A mögöttem álló személy mellkasát a hátamnak nyomta, aminek következtében érezhettem szívverését. Fejét neki döntötte a vállamnak és úgy motyogott valamit. Nem értettem mit, de még is elmosolyodtam. Az utcán álltunk és ott ölelkeztünk, amit inkább a házban szokás, és általában a férfi öleli át hátulról a nőt, nem pedig fordítva.

- Na olvasd, mit kaptál! - hangjában játékosságot véltem felfedezni, szinte mintha tudná, mi is áll abban a levélben.

"Kedves Liam Payne.
Levelünk igen fontos okból érkezett hozzád. Ha a híreket figyelemmel kíséred, láthattad, hogy a One Direction nevezetű bandáról felröppent egy pletyka, miszerint új bandatag érkezik. Az XF-ben ismertünk meg téged, ott álltunk melletted, mikor kiestél, és mi tovább jutottunk. Láttuk a szomorú arcodat, de nem mehettünk oda hozzád, mert a műsorban nem szabadott. Nem is ez a lényeg, de talán már sejted mi fog még állni ebben a levélben. Velem és Niallel abban a WC -ben találkoztál, Lou -val a fürdőben és Zaynnel az ebédlőben. Olyan vagy mint mi, de még is van valami különleges benned a hangodon kívül. Danielle felkeresett minket, és azt hiszem jogosan. Tudja, hogy az éneklés az életed és mi is már 3 éve fel akarunk venni bandatagnak. A rajongók nem bánnák, hisz tudják milyen csodálatos hangod van, és azt is milyen személyiség vagy. Szeretnénk veled találkozni, és nagyon boldoggá tennél minket, ha eljönnél! 

Harry, Zayn, Niall és Lou.,,

- Nem kérdés, hogy elmegyek-e! - barátnőmhöz fordultam, aki könnyes szemmel ölelte a hátamat még mindig, vagy is most már a hasamat.

- Ez az álmod. És sikerülhet! - ingen. Sikerülhet, és sikerülni is fog. A Wolwerhamptoni koncertek után esetleg még egy több ezer férőhelyes arénában is felléphetek, és azt csinálhatom amit akarok. Énekelni. Évekig elnyomtam ezt a tulajdonságomat, amivel befuthattam volna, de helyette elmentem kamionosnak és megbántottam a szerelmemet.

Most már minden rendben...
És minden rendben is lesz!