/Thirty-Four/

Sziasztok kedves olvasóim. Ma megszületett a 34-es és egyben az utolsó rész is, amit szomorúan kell közölnöm veletek. És még egy dolgot. A blogommal kapcsolatban még nem tudom mi lesz... Lehetségesnek tartom hogy nyitok egy újat, de még sok mindent hozhat a holnap!
Minden esetre örültem azoknak akik végig olvasták Medison és Liam történetét! Nekem ez a töri nőtt sokkal jobban a szívemhez az eddigek közül! Remélem mindenkinek tetszett és szeretnék megkérni MINDENKIT hogy EGY UTOLSÓ KOMMENTET HAGYJON NEKEM.!!!!
Köszönöm az eddigi kommenteket, és a megjelenítések+megtekintéseket!! :D

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/A temetés napja/

Már csak ma kell felszakítani a régi sebeket. Ma kell újra könnycseppet hullajtanunk. Ma kell elbúcsúznom attól az embertől, akit mindennél jobban szerettem és még most is szeretem.
- Jade, drágám.. kellj fel! - keltegettem alig 3 hetes kislányomat, aki a szemem fénye. Egy kis gügyögés hagyta el a száját és ásított egyet. Felemeltem és elkezdtem a fekete ruhájába öltöztetni. Miközben a cipzárt húztam fel nevetgélni kezdett és a nyakláncommal játszott.
- Olyan jó neked. Semmi problémád nincs. Tudsz mosolyogni, pedig anyukád temetésére készülődünk. - néha elbeszélgetek vele nagyon is.Olyan jó hallgatóság.
- Liam, add oda Jade-t mert te nem fog elkészülni. - nyitott be Harry és még félig kigombolt inggel vitte el tőlem a kislányomat. Felhúztam én is az öltönyömet és zakóm belső zsebébe beraktam a beszédemet, amit írtam. Fejből tudom, de jobb ha nálam van.
Lemetem és éppen Lou játszott Jade-del aki már majdnem bealudt. Csak mosolyogtam egyet és elmetenm az egyik nagy tükörhöz, ahol Hazza öltözködött.

- Hogy vagy haver? - kérdezte egy kisebb mosoly kíséretében.
- Nem tudom. Ilyenkor az ember hogy érezheti magát?
- Nem tudom mit mondjak. - ingjén a gombokat kezdte össze gombolni és még egyszer megrázta a haját.
- Srácok induljunk! - kiabáltam és minenki mellettem termett. Jade-t a kezembe vettem és elindultunk végre.
Nem voltunk sokan. Szűk család volt jelen. A srácok szülei, az enyém, és még Med családja. Az anyja arcát egy fekete bársony anyag takarta, de még is láttam hogy szemei vörösek voltak a sok sírástól. Tartottam magamat. Nem akartam gyengének mutatkozni, főleg nem még az elején. Ha már most elsírom magamat akkor mi lesz a végén?
- Kedves összegyültek! Azért jöttük, ide az elhunytak körébe hogy egy újabb fiatal lelket adjunk át isten kezébe végleg. Megkérem Mr. Payne-t, Medison vőlegényét mondjon pár szót. - mondta és közben engem invitált fel a kis emelvényre.
- Jó napot kívánok. Nem is tudom hogy lehetne ez a nap jó, de nem lehet mást mondani. Medison egy életre való lány volt, aki minden kihívást vállalt betegsége ellenére is. Talán ezért is szerettem annyira, még a mai napig sem tudom. Sosem volt gonosz, és mindenkin csak a jó szívének nyoma látszott meg. Ő volt az az ember aki engem megtanított igazán szeretni. Úgy ahogy senki mást nem lehet.A szemem láttára lett rosszul, és akkor láttam utoljára csillogó szemeit és gyönyörű arcvonásait. Az ember csak akkor jön rá milye is volt, mikor már elveszítette. Nos, én ezt akkor is tudtam mikor még az enyém volt. A kettőnk életében minden döcögősem indult. Emlékszem az első találkozásra és az utolsóra. Mindkettő egy kórházban kezdődött és ért véget. Amikor először megláttam, nem tudtam mit érzek csak azt hogy a gyomrom lüktet és a szívem a talpamban van. Furcsa volt minden, de nem gondoltam volna hogy egyszer az enyém lesz. Egyre több fordulat következett be az életünkben, de Ő sosem csüggedt. Mindig azt mondta: " Az élet megy tovább, akár mi is történjen.,, A sok pozitív dolog ami benne rejlett, mind segített nekem tovább lépni. Segített abban hogy ne öljem meg magam, és menjek utána. Sosem fogom elfelejteni, és az unokáimnak is büszkén fogom elmesélni hogy valaha volt egy Medison Tomlinson nevezetű lány, aki Jade anyja és akit mindennél jobban szerettem. Akár 5 év, akár 10 év, vagy akár 50 év is teljen el én büszkén emlékszek majd az életem eddigi 2 évére, amit teljes szívemből éltem. Amikor boldog voltam. Mert Medison egy különleges ember volt, aki megváltoztatta több ember életét is. Köszönöm neked az életemet, és köszönöm neked Jade életét is! - eddig tudtam erős maradni.
Fájó szívvel szorongattam kislányomat és néztem ahogyan az anyját leengedik a sírba. Többé már nem látom. Többé már nem beszélhetek hozzá, és kérhetek tőle tanácsot. Furcsa lesz nélküle élni.
Egy férfi jelent meg fehér ingben, és farmerban. Képekről ismerős volt. Med apja volt az. Egy csokor vörös rózsát tartott a kezében és a sírhoz lépett. Letette azt és fejét lehajtotta.
- Liam, Ő ki? - suttogva kérdezte Harry.  Mitch rám emelte a tekintetét és könnyes szemmel nézett rám, majd a kezemben levő gyerekre.
- Ő az apja! -  Mitch közelebb lépett hozzám, és rám nézett. Könnyek csak úgy folytak végig az arcán, de őt nem érdekelte. Kezemből kivette Jade-t és magához szorítva sírt egyre jobban, és jobban.

/10 évvel később/

- Apuuuuuu! Miért nem engedsz el Tomas-hoz? - nyafogott lányom, aki ma már vagy századjára mondja el ugyan ezt a mondatát.
- Jade, miért nem érted meg hogy 10 éves vagy? Csak nem foglak elengedni egy 15 éves fiúhoz! - keltem ki magamból és ránéztem a mellkasomig érő kislányra. Tudom hogy most majd bevágja a durcát, és sosem fogja megérteni miért nem engedem el, de az apai ösztön nem enged semmit. Egy hang azt mondja belülről hogy el ne merjem engedni. És én arra a kis hangra hallgatok. Tudom hogy egy nap megköszöni nekem hogy ma nem engedem el.
- Különben is ma el kell mennünk az Oscar-díjj átadásra, és neked is ott a helyed.
- Bezzeg anyu elengedne! - mondta hangosan, de a végén elcsuklott a hangja és ijedten rám nézett.
- Semmi baj! - szorítottam szorosan magamhoz. - Hidd el nekem ha most anyu itt lenne ő sem engedne el, mert te 10 éves vagy Tomas pedig 15, elhiszem hogy nagyon jóban vagytok és hogy sokat segít neked az úszáson, de akkor is idősebb nálad. Ismerem anyádat és azt mondaná velem jössz a díjjátadóra.
- Apu, szerinted anyu gondol ránk ott, ahol most van?
- Biztos vagyok benne. - egy könnycsepp csordult ki a szememből és Jade hajában ért célt. Ha Med-ről esett szó mindig hullattam pár könnycseppet, de sosem mertem feltörni a régi sebeket.
- Tudod mit? Inkább menjünk az Oscar-ra! - mondta és egy széles mosoly terült szét az arcán.
- Ez az én kislányom. - adtam egy puszit a homlokára és el kezdtünk készülődni.

- És a legjobb bandának járó díjjat, a 11 éve feloszlott One Direction adja át. - miután meghallottam ezt a nevet a szívem szorult össze. Annyi sikeres év után miattam abba hagytuk. Még nem lenne késő újra kezdeni, de ki hallgatna egy csomó 30 éves krapekot énekelni? A srácok felálltak és felmentek a színpadra. Én is utánuk mentem, bár nem nagy kedvel.
- A legjobb banda díjját elnyerte a BadBigBoys! - ordítottuk egyszerre a mikrofonba. Az 5 srác felszaladt és megölelték egymást. Pont olyanok mint mi, fiatal korunkban. Ugyan az a mosoly, és boldogság van az arcukon mint nekünk, 11 évvel ezelőtt. Akkor olyan boldog voltam. Nem volt semmi problémám, velem volt a szerelmem, és most pedig nincs. Sosem gondoltam akkor bele milyen lenne nélküle, de most már tudom. Egy pokol. Minden nap kín és szenvedés. Csak azért szeretek élni, mert itt van az egyetlen gyerekem, akiért mindent megtennék. Még egyszer utoljára rámosolyogtam a fiúkra és lementem a színpadról. Vagy is csak akartam.
- One Direction, nem énekelnétek nekünk egy számot? - ez a mondat hallatán a szívem egy ütést ki is hagyott. Annyira régenénekelte már. A nevünk 1 irányba, de mi még is szét mentünk MIATTAM.
Nem tudtam megmozdulni, egyszerűen lefagytam. A lábam a földbe gyökerezett, és nem akart megmozdulni.
- Persze örömmel. - mondta Lou. Mindenki kapott egy-egy mikrofont majd beálltak a Forever Young-hoz. Pont úgy ahogyan régen. Az én helyemet kihagyták mivel még mindig ott álltam a színpad lépcsőjén. Ránéztem kislányomra, aki könnyes szemmel suttogta hogy : "Kérlek menj,,.
- Liam, Med is ezt akarná. Imádta ha énekelsz! - suttogta fülembe Harry. Igaza van Med is ezt szeretné. Ha itt lenne állva tapsolna nekem és mondaná hogy énekeljek. Ha itt lenne még a banda is létezne. Megfordultam és fellépkedtem a hatalmas lépcsőfokokon. Újra színpadon állok, és énekelni fogok. Régen történt már meg velem mind ez. Régóta vágyom is erre.
- Köszöntsék nagy szeretettel. One Direction, Forever Young! - kiabálta a csávó a mikrofonba és meghallottam az ismerős dallamot. Lábam ugyan úgy kezdett rá járni mint régen. A X-Faktoros éveink jutottak eszembe. Az első éneklés, és ez a dal. Ez volt az össze közül a kedvencünk, mert ez ránk igaz. Fiatalon megváltottuk a világot is. Minden ország lányai a lábaink előtt hevertek.
Vissza akarok mindent csinálni.
Vissza akarom kapni a régi életemet.
Vissza akarom fordítani a hibáimat.
De sajnos ez mind lehetetlen.
Az én szólóm jött, tehát most vagy soha!
- "Lets dance in style, lets dance for a while
Heaven can wait were only watching the skies
Hoping for the best but expecting the worst
Are you going to drop the bomb or not?,, - aztán jött a többi 2 és fél perc. Olyan jó volt újra énekelni. Olyan jó volt látni az emberek arcán a nagy mosolyt, és azt ahogyan tapsoltak, csak mert mi éneklünk. Eljött az utolsó meghajlás ideje. A srácokkal mosolyogva karoltuk át egymás derekát és hajoltunk meg. A közönség állva tapsolt, fütyült és közben volt aki sírva kiabálta a nevünket. Igen, azt hiszem ez hiányzott az életemből. A rajongók bíztatása. Ezek az emberek mind Directioner-ek voltak egyszer. Akik 11 éve Directioner-ek voltak ma már kész felnőttek, de a szívük mélyén még mindig azok. 


/1 évvel később/Egy külső szemlélő szemszöge/


Már messziről lehetett látni ahogyan a galambok a járdáról szállnak fel, majd vissza. Egy kisfiú és egy kislány szaladt folyamatosan közéjük és boldogan játszottak.
Lou és Eleanor kézen fogva sétáltak és beszélgettek. Lou szeméből boldogság sugárzott, ahogyan feleségével beszélt, és gyerekeit nézte ahogyan játszanak, de még is lehetett benne látni némi szomorúságot.
A hosszú sétáló utca végén egy ismerős alak bukkant fel kislányával. Ő volt az, Liam Payne. A kislány fagyit nyalogatott és ugrált, miközben egyik kezével apja hatalmas tenyerét szorongatta. Ő boldog volt, de Liam nem. Hiányzott neki a rég elvesztett szerelme, akire a nap 24 órájában gondol.
És utána a többiek bukkantak fel. Zayn és Perri, előttük pedig Caren szaladt, a kis Dasteni-vel aki Niall és Amy gyereke. Harry és felesége Mercedes kézen fogva sétáltak. Igen, Harry is megnősült és most nagy örömmel várják a kisbabájukat. Az egész banda együtt volt. Most már nem kisfiús módra viselkedtek, hanem mint öt igazi férfi. Nem tudták leplezni még most sem az őrült énjüket, de ha együtt vannak akkor sosem megy.
- Apu, apuuuu! - szaladt oda ahhoz a kávézóhoz Lou kisfia Patrik, ahol a srácok és feleségeik leültek. - Gyere te is játszani. - Lou arca elkomorult, és csak maga elé bámult. Patrik nagy szemekkel fiyelte apja reakcióját.
- Most nem kicsikém. Beszélgetek. - szomorúan szaladt vissza a többi 4 gyerekhez és játszottak tovább.
Már nem beszélgetett senki. Csöndben ültek egymással szenben és mindenki másfelé nézett.
Niall-en sosem látszott a fájdalom. Talán jobban szerette Med-et, mint Amy-t, de nélküle nem tud élni.
Zayn mindig is erős volt, és ezt a halál hírt is gyorsan feldolgozta. Segített tovább lépni a barátainak és még most is támogatja őket.
Harry, eleinte tetszett neki Medison és magának is akarta, de rájött Ő nem tudta volna neki megadni mind azt amit Liam adott meg Neki. Ő nem szerette volna annyira mint Liam, és el is hagyta volna egy kis idő után. Még most is boldogan gondol arra az időszakra mikor együtt beszélgettek, filmet néztek és nevetgéltek.
Lou elveszített egy testvért. Ráadásul a világ legjobb testvérét, akit csak 3 évig ismerhetett. A szemeiben még most is ki lehet olvasni hogy hiányzik neki. Ha róla esik szó Mindig hullajt egy-két könnycseppet.
Liam. Sosem lett újra szerelmes, sosem randizott újra. Már csak egy ember a "szerelmes,, az egyetlen gyermeke Jade. Mindennél fontosabb a számára. Egyszer kellett felszakítania a régi sebeket. Egyszer kérdezett az anyjáról részletesen Jade. Csak akkor kellett elmondania neki hogy hogyan ismerkedtek meg, miképp töltöttek együtt minden időt, és hogyan kezdett megbetegedni édesanyja. A kislány ugyan ilyen szerelmet szeretne. Olyat mint a szüleié volt. Miután Liam mindent elmesélt neki, nem kérdezett többet.
Vasárnaponként ketten kimennek a temetőbe, egy csokor virággal a kezünkben és Med sírjára teszik.
Talán mindenkinek hiányzik ez a valaki az életéből, de így lettek azok az emberek akik most. Ez a seb soha nem fog begyógyulni, de leapad egy kicsit, s idővel csak a heg marad ott.

/Therty-three/

Sziasztok.. Tudom, tudom, tudom megint késtem!!! De hiddjétek el nekem most valahogy nehéz volt össze hozni a részt így hétköznap, mivel tanultam és hát nem volt időm... De mivel holnap nem kell suliba menni megírom nektek az UTOLSÓ RÉSZT, amit legkésőbb pénteken fel is rakok ;) 
ÖRÖMMEL VÁROM A HOZZÁSZÓLÁSOKAT!!!!!!!
Az UTOLSÓ rész: 5 komi és 300 megjelenítés után jön :))

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

A feszültség ismét elhatalmasodott rajtam. Sosem tudtam igazán levezetni, és most sem tudom. Minden napom kín és szenvedés. Itt van reggel 6 óra és alig ha aludtam 2 órát. Telefonom kezdett csörögni , amit hagytam is. Azonban mikor az én hangom szólalt meg a "Moments,, című dalban. Az a valaki nem akarta feladni, én pedig beadtam a derekamat és felvettem.
- Haló?!
- Jó napot, Mr.Payne-nel beszélek?
- Igen.
- Mr. Dakly vagyok Medison orvosa. Be tudna jönni a kórházba most azonnal. Beszélni szeretnék magával.
- Rendben indulok is. - letettem a a telefont és undorodva keltem föl. Miért undorodva? Mert mindenhol papírzsepi csomók hevertek, a ruháim a földön voltak, és a pólóm véres volt. Kimentem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Fehér arcom miatt könnyen észre vehető volt a vörös, rikító szemem.  Sosem gondoltam volna hogy egyszer ez megtörténik. Hogy úgy nézzek ki mint egy vámpír.
Felöltöztem és elindultam. A kocsikulcsommal együtt ültem be a kocsiba és elindultam. Job kezemet a kormányon tartottam és a bal kezemmel doboltam a combomon.
Leparkoltam a kórháznál és beszaladtam, oda ahol az orvossal találkozni kell. A futást a hosszú folyosón abba hagytam. Fejemet lehajtva bandukoltam végig. Bent volt Nála.
- Jó napot. - léptem be a kórterembe és megláttam Medisont. Fehér volt, de a kezében csövek lógtak.
- Jó napot Liam. Azért hivattalak ide, mert...
- Tegnap nem kikapcsoltad  a gépeket?- mutattam az ágyra ahol Med feküdt, hisz csipogtak azok a gépek mellette.
- De.. de tudtam hogy egész életében bánná, ha ezt a a gyereket nem tartaná meg.
- Tegnap ha lekapcsoltad a gépeket, akkor hogyan él a gyerekem?
- Úgy hogy 24 óráig bírja a kicsi. Medisonon ami volt zsír a baba azzal táplálkozott, ezért lett kisebb Med hasa.
- Szóval akkor... apa leszek?
- Igen.
- Nagyon szépen köszönöm. - nyakába ugrottam és sírni kezdtem. Nem tudtam mást kinyögni csak azt hogy "Köszönöm..,,
- 4 hónap és apa leszel... - egy erőltetett mosolyt pillantottam meg fiatal arcán. De miért ilyen fiatal? Még életemben nem néztem meg igazán az orvost. Arról ismertem föl hogy fehér köpeny volt rajta és annak zsebéből egy piros kis kendő lógott ki. Most viszont felnéztem rá. Kék szeme volt, és szőke haja. Arcán egyetlen ránc sem volt.
- Már bocsánat a kérdésemért, de hány éves vagy? - tegeződtünk már régóta, de mivel nem tudom hány éves mindig is nehéz volt nekem.
- 27.
- Hogy-hogy ilyen fiatalon orvos vagy? - ültem le egy székre mire ő is leült velem szembe.
- Hát, régebben a szüleim kivittek Magyarországra és ott a suli olyan más volt hogy mikor vissza jöttem kihagyhattam a főiskolát és így 4 évvel kevesebbet tanultam.
- Értem. Még egyszer köszönöm. - megveregette a hátamat és magamra hagyott a gondolataimmal. Med hasára tettem a kezem és éreztem benne valamit. Talán beképzeltem magamnak, de talán nem. Apró dobbanásokat éreztem.


/5 és fél hónappal később/


Ugyan az a ház, ugyan az a környezet, ugyan azok a szokások, és ugyan azok a haverok. Nem költöztem sehova, nem menekültem a probléma elől. Ha elmegyek még rosszabb lesz. Itt maradtam és a srácokkal együtt élünk még mindig itt a villában.
- Liam, mikor miért jársz te még mindig a kórházba? - kérdezte Niall két harapás közt.
- Nem tudom.
- Jaj, annyira elegem van belőled. Mindenre ez a válaszod. Nem tudom, nem tudom... - akadt ki és kiabálni kezdett. Igaza van, mindenre ez a válaszom, de nem vagyok beszédes kedvemben mostanában. Hiába él a gyerekem, Med-et akkor is elveszítettem. Nem tudom eléggé meghálálni az orvosnak hogy nem hagyta meghalni a kicsit. Tényleg életem végéig bűntudatom lehetett volna.
- Sajnálom haver. - mondtam és elindultam a szobámba. Már a szobám ajtaját nyitottam volna, mikor megcsörrent a telefonom.
- Liam Payne?
- Igen, miben segíthetek?
- Apa lettél!! - most már megismertem a hangját. Az orvos volt, Benett.
- Jesszusom.. Azonnal indulok! - mondtam idegesen. Persze ez az idegesség nem olyan volt mint az elmúlt napokban hanem amolyan izgatottan ideges.
Hiába előztem sorra az autókat, akkor is 10 perc kellett mire beértem a kórházba. Szaladtam a folyosókon végig, és liftet sem használtam. Mikor beértem a szobába megpillantottam Őt. Olyan aranyos volt. Olyan ártatlan és olyan kicsi. A doki átadta az én kezembe, ahol végre nem sírt. Nálam megnyugodott és nagy vörös szemeit rám meresztette. Álljunk csak meg. Vörös!!! Miért vörös?
- A vörös szem öröklődött? - kérdeztem Benett-től.
- Hát a családban van valakinek vörös szeme?
- Igen nekem. - mondtam félve. Annyi ember elítélt emiatt és éppen ezért vettem egy barna kontak lencsét ami ezt eltakarja.
- Akkor ezért lett neki is. Magatokra hagylak titeket, délutánra minden papírt össze rendezek és 3 nap múlva már haza is viheted. - mondta és már el is ment. El sem tudtam hinni hogy itt tarthatom a kezemben az életemet. Egy ilyen csöppség már most elvette a szívemet.
Egy gyerek nagy felelősség. Az ember csak akkor fogja fel igazán hogy szülő lett, mikor először fogja az apró gyerekét a kezében. Mikor megfogadod hogy az életed árán is megvédenéd bármitől és bárkitől. Mikor azt hiszed hogy a szíved a helyéről is kiugrik mert Ő a tiéd. Én is ezt éreztem.
Miután beesteledett kénytelen voltam elvinni a csecsemő szobára és ott hagyni. Nehezen engedtem ki a kezemből, de már éhes volt szegénykém. Még egyszer utoljára rápillantottam Med-re, aki mára már fal fehér volt és minden csontja kilátszott.
- Ígérem vigyázok rá, és jobban fogom szeretni az életemnél, annyira amennyire mint téged! - egy utolsó puszit adtam a homlokára és letakartam a fehér lepedővel.

- Srácok megjöttem! - kiabáltam, mikor benyitottam az ajtón. Kulcscsomómat ledobtam az asztalra és lerugtam magamról a cipőmet.
- Hol voltál? - kérdezte Lou, és kezeit csípőjére tette.
- Az unokahúgodnál!
- Miről beszélsz? - húzta föl egyik szemöldökét. Annyira szeretem az ilyen értelmes tekinteteit.
- Arról hogy a lányom ma született meg... - újra egy értelmes tekintetet kaptam, majd elmeséltem a srácoknak mindent. Végre megértették és felfogták hogy apa lettem.
- Szóval akkor apa vagy! Ez kemény. Daddy Direction már nem mi ránk fog vigyázni. - mondta Niall és úgy csinált mint aki egy könnycseppet akar letörölni.
- Nyugi, szerintem itt fogunk élni.
- Szuper, végre egy kis élet jön a házba. - lelkesedett Hazza. Hát igen, egy nő elment most pedig jön egy csöppség. Boldog vagyok. Elmúlt a fájdalom egy része, de még akkor is bennem lakozik a nagyobb része. Mindig is fájni fog hogy elvesztettem Őt, de hálát adhatok a dokinak hogy megmentette Jade-et.

/Thirty-Two/ ~ The Last Song....

Már megint egy rész :) Na de azonban ez nem egy unalmas rész, hanem egy KÜLÖNLEGES!!!!!!!
Azt hiszem ez az UTOLSÓ ELŐTTI RÉSZT!!! :'( :(( NA majd az utolsó résznél kaptok megint egy hosszú szent beszédet :P Köszönöm a komikat...
A kövi rész: legyen 5 komi és 300 megjelenítés :D

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/Louis Tomlinson/

- Nagyon szépen köszönünk mindent. - fogtam kezet az orvossal és közben még egyszer utoljára ránéztem Med-re. Már fehér volt, a nővérek fogtak egy fehér plédet és letakarták.
- Sajnálok mindent. - veregette meg Liam vállát, de Ő egy szót sem szólt. 1 napig bent volt Med-del, de azóta  egy szót sem szólt. Nem beszél, nem lélegzik, nem pislog. Olyan lett mint egy zombi.
Haza felé tartottunk és szokás szerint én vezettem. Most már nem kellett gyorsan menni. Nem is volt értelme annak hogy haza siessünk, hisz ott vannak Med cuccai, és a sok dolog amik rá emlékeztetnek.
Könnyeim sorra folytak le arcomról és nem tehettem ellenük semmit. Az anyósülésre pillantottam, ahol Liam ült és csak nézett ki az ablakon. Az eső cseppek versenyeztek a szélvédőn, de az ablaktörlő mindegyiket elmosta. Az autóban csönd volt, csak a szipogásokat lehetett hallani. Liam rám emelte a tekintetét, és láttam a vörös szemei. De ez most nem olyan vörös volt, hogy csak kisírta, hanem a barna szeme eltűnt és helyette vörös volt.
Fel sem tudom fogni az elmúlt órákban történteket. Sosem gondoltam volna hogy mindennek egy esős napon lesz vége. Az utolsó szavam is utálatos volt felé. Mindig is szerettem, de sosem mutattam ki eléggé. Mindig poénkodtam, és csak szivattam őt. De emlékszem fogadtam vele csak azért hogy végre megcsókolja Liamet. Sosem gondoltam volna hogy létezik tökéletes ember, de ő az volt. Mindenki számára, de legfőképpen az én számomra. Rajta kívül van még egy hudom, aki apával él, de még őt sem szerettem annyira mint Med-et. Benne volt valami különleges, amivel mindenkit magába bolondított. És a kicsi Payne, aki nem születhetett meg. Ő is talán ilyen tökéletes lehetett volna? Ő neki is ilyen nagy szíve lehetett volna mint a szüleinek? Ezt már sosem fogjuk megtudni.
Miután megérkezdtünk mindenki kiszállt a kocsiból kivéve ngem és Liamet. Én csak ültem és próbáltam nem a fájdalomra gondolni.
- Liam... - csak ennyit tudtam kinyögni. Most még is mit mondjak? Sajnálom, részvétem? Mit mondjak? Ilyenkor mit kell mondani, főleg ha a testvérem halt meg? Liam hirtelen a vállamra borult és sírni kezdett. Egy kisebbet mosolyogtam, hisz ez egy Igazi szerelem volt. Sosem láttam még embert ennyire szeretni. Liam és Med szerelmes teljes volt. Talán azért mert a sors így akarta. Azt akarta hogy ez a két ember tudja milyen az igazi szerelem, és az egyik fél érezze milyen a másik nélkül.

oooooo


- Eleanor, hagyj békén. 3 napja ki sem mozdultam innen, ne várd hogy ma megtezsem. - feküdtem vissz az ágyamba. El ráugrott a hátamra és próbált kiszedni onnan, de nem sikerült neki.
- Lou, drágám ez így nem mehet tovább. Kérlek ne taszíts el engem, én segíteni akarok neked. Igen, megértem elveszítetted a testvéredet, de akkor sem lehetsz egy örök életen át szobalakó.
- El, hagyj békén! - szóltam rá erélyesebben, mire ő egy ügyes mozdulattal lepattant a hátamról és felkapta a táskáját is a vállára. - Figyelj, nem úgy értettem. De tudod nekem ez nagyon nehéz. - ültem föl ismét. Fejemet lehajtottam, hisz szeretem és nem akarom elveszíteni egy ujabb veszekedés miatt.
- Lou, én szeretnék segíteni, de nem hagyod. - jött közelebb és az ölembe ült. Én derekára csúsztattam a kezeimet és közel húztam magamhoz. Ő az egyetlen ember aki mellett nem vagyok szomorú. Ő az aki ki tud húzni valamennyire a mély szakadékból, és menedéket tud nekem nyújtani. Képes a szeretettel teljes szívével erőt sugározni belém.

Ahogyan sétáltunk az emeleten elhaladtunk Liam szobája előtt is. 3 napja őt sem láttam. Ki tudja mit csinálhat ide bent. Lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Sötétbe volt borulva az egész szoba. Liam az ágyon feküdt, egy törölközővel a kezén és egy képpel a kezében. Közelebb mentem és megpillantottam egy pici llót is ami véres volt. Még lélegzett, de sok vért vesztett.
- Jaj Liam!!!!! Miért tetted ezt? - kérdeztem és felültettem. Kezét próbáltam elszorítani hogy a vérzés elálljon.
- Azt hittem ettől könnyebb lesz. - mondta erőtlenül és felnéztem szemébe. Boldogságot és szeretetet nem találtam benne, csak szomorúságot és fájdalmat. A kezében még mindig azt a képet szorongatta ahol még boldogok voltak Med-del.
- Ha megölöd magad nem lesz jobb. Hidj nekem. Ígérem soha nem hagylak el haver. Segítek neked felépülni, és segítek neked hogy egy kicsit is boldog legyél. - már kifogytam a könnyekből. Kifogytam a búcsúzásból, de legfőképpen az érzelmekből.
- Mi lesz a bandával?
- Este lesz a búcsú koncert! - mondtam ki. A hangom elcsuklott és majdnem elsírtam magam. + szó amit sosem akartam kimondani, de még is ki kell ma este. - A One Directionnak vége. - hajtottam le a fejemet és egy könnycseppet ejtettem.
5 csodálatos év.
6 gyönyörű album.
7 hosszú film. Köztük az This is us is.
Több mint 70 szerelmes dal.
10.000.000.000. sikoltozó rajongó.
Életem legszebb 5 évét töltöttem el ezekkel a dolgokkal, de ezt fel kell adnunk. Liam nélkül már nem lenne az igazi 1D. Daddy Direction nélkül semmi nem lenne a régi?

/Este a koncert végén, több mint tízmillió ember előtt/ (Innentől sírva írtam, mert ez egyszer megfog történni. Csak adja isten hogy 50 év múlva :) ~szerk.megj. Nessz)

- Utoljára mondjuk azt nektek hogy köszönjük hogy ma is itt voltatok. - Hazza.

- Utoljára mondom ki nektek hogy: "Vas happenin,,. - Zayn.
- Utoljára láthatom a rajongókat könnyes szemmel énekelni. - Niall.
- Utoljára fogok zokni nélkül színpadra lépni. - én.
- Utoljára éneklek valamit is. - Liam. Amit ő mondott mindenkit megérintett. Itt már mindenki sírva fakadt, még mi is 5-en. Már mint Liam nem. Ő már nem sírt többet. Ő erős volt és olyan mint egy kőszikla. Vörös szemiből csak az élethez való gyűlölet látszott.
- Elérkezett az utolsó dal. They dont know about as! - kiabáltam és letöröltem könnyeimet. Amikor Liam szólója érkezett, lassan emelte szájához a mikrofon, és kezdett énekelni. Olyan más volt a hangja. Élet nem volt ebben, és nem érzésből énekelt. Talán ebben a dalban most a Medison és közte való kapcsolat jutott eszébe. És az hogy sok titkuk van, amit nekünk nem árulnak el.
- Elérkezett az utolsó pillanat. Nagyon szépen köszönünk nektek mindent... - Harry.
- Sosem gondoltuk hogy ilyen gyorsan elérkezik ez a pillanat, de egy megtört szív már nem tud tovább énekelni... - Zayn.
- Mindannyiunk szívében van egy üresség.. - Niall.
- Mellyet nem fog soha senki betölteni... - én.
- Csak az az egy ember tudta. De mivel Ő már nincs, a lelkem halott! - mondta Liam majd meghajolt és leugrott a színpadról. Egészen a rajongókig ment, akik ketté váltak és egy hosszú üres, sorfalat álltak, amin Liam a kijárat felé távozhatott.
- A One Direction-nek ezennel vége! - mondtam és én is elindultam azon a hosszú, ajtóhoz vezető úton. Mindenki követett minket míg végül az öltözőbe értünk. Sírva ültem le egy székre és gondolkoztam el a jövőmön. Mi lesz most velem? Mi lesz most velünk?

/Liam Payne/


Az utolsó dal, amiben talán volt egy kis érzelem az a They dont know about as volt.  A rajongók sosem fogják megérteni miért lett vége a bandának. Nem értik miért lettem egy testben mozgó zombi, aki már senkit nem fog szeretni. Nem értik miért nem keresek egy másik lányt Med helyett. Nem értik milyen szerelem volt köztünk, és soha nem is fogják. Elénekeltem azt amit kellett és most itthon vagyok egy csomó képpel együtt, Med cuccait szorongatva és egy ultrahang képet nézve.
 Ő volt Jade. Jade Payne, az első gyerekem és szerintem egyben utolsó is. Nem lennék képes még egy lánnyal együtt lenni. Nem lennék képes neki gyereket csinálni. Ez a kicsi megtanított sok mindenre. Főleg arra hogyan kell egy egész életen át bűntudatot érezni azért mert megöltem őt. Életben maradhatott volna, ha akkor nem mondom azt Lou-nak hogy kapcsolják le a gépeket. Ha akkor azt mondom még se tegye akkor ma még élne. De ha az anyjára emlékeztetne? Ha ugyan olyan lenn mint Ő volt? Nem mennem. Nem tudnám felnevelni. Túl gyáva vagyok az élethez. Mindenhez még gyerek vagyok, és nem vagyok képes feldolgozni egy ekkora tragédiát. Talán a holnapi temetés mindenen segíteni fog, vagy még rosszabb lesz minden.

/Thirty-One/

Sziasztok, na hát itt van egy újabb rész.. Mint már azt elmondtam szomorú voltam a 2 komi ( plusz amit Hanna Cser-től kaptam a díj hoz) láttán, de ez van...
KOMIZZATOK!!!!!!! NEM KELL KÓDOT ÍRNI.. azt hiszem még 3 RÉSZ VAN VISSZA ebből a töriből...

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

- Ugye jobban lesz? - Lou hangja halk volt és a kétségbeesettség hallatszott rajta.
- Ezt nem mondhatnám. Medison súlyos állapotban került ide ma és sajnálattal kell hogy közöljem, de a műtét közben meghalt. - fejemet lehajtottam és bőgtem. Igen, ez már nem nevezhető sírásnak. Olyan voltam mint egy kisgyerek aki nem kapta meg karácsonyra a kért játékot. Nem tudtam elviselni ezt a szörnyű terhet.
- De hát lélegzik!
- Gépekről tartjuk életben, de még így is nehezen. Így sem tudna soha fölébredni. Liam döntsd el kérlek hogy a kicsivel mi legyen?! - nem tudtam az orvosra nézni.
Meghalt az a nő akire az életemet is rászenteltem volna. Lou-ra néztem aki könnyes szemekkel kereste az én tekintetemet. Nem tudom Én megmondani az orvosnak mi legyen. Nekem már nincs erőm, se az élethez, de a halálhoz. Fejemet jobbra balra kezdtem döntögetni.
- Kapcsolja le! - Lou csak hátat fordítva mondta a szavakat. Az orvos a géphez sétált és még egyszer rám nézett. Én bólintottam és örökre, végleg mindennek vége lett. Utoljára láttam lélegezni. Utoljára láthatom és utoljára lehet ilyen közel hozzám. Fel sem tudom fogni ezt. Megnyomta a nagy zöld gombot és be írt egy kódot, majd kihúzta Med karjából a csöveket. Még egy hangos sípolás hallatszott és a gépen egy szív jelent meg.

A szívet egy ideig látta, de aztán már csak a hosszú csík jelent meg, ami a halált jelezte.
Megöltem a gyerekemet?! Erre a kérdésre magam sem tudom a választ.  Nem tudom hogy most mit tettem, de azt igen hogy ezt egész életemben bánni fogom. Ha Med itt volna Ő minden kérdésemre választ tudna adni, és meg is tudna nyugtatni. Tudom is mik lennének a kérdéseim.
" Miért pont te?
Miért pont egy ilyen tökéletes lánynak kell így elmennie?
Miért velünk történt meg mind ez?,,
Sosem értettem a gondviselést. Ha minden áron magához akar venni valakit akkor miért egy fiatal lányt kell, aki előtt még ott az egész élet? Miért nem egy 90 éves embert aki már szinte mindent megélt?

oooooo

Órákon keresztül ültem és néztem. Nem lélegzett, arca kezdett már fehér lenni, de még így is tökéletes volt. Még így is az a lány volt, akit az életemnél is jobban szeretek. Szemeim már majd kiestek a helyéről a sok sírástól, de nem mertem pislogni. Féltem hogy egyszer már nem tudom tovább nézni.
- Liam le kell tísztítanunkk a testet! - jött vissza a doki.
- Ő nem egy test. Ő az én szerelmem, és nekem ne azt mondja hogy egy test. Van neve. Azt akarom hallani hogy Medison! És majd én letisztítom. - álttam föl és Med megmerevedett kezét kiszedtem az enyémből. A doki kezéből kirántottam a lavort és letettem egy asztalra.
- Biztosan?
-Igen! - bólintottam egy kisebbet és alkarommal megtöröltem szemem alját.
- Részvétem. - tette egyik kezét a vállamra.
- Miért ment el ilyen hamar? - kérdeztem és közben félve ráemeltem tekintetemet.
- Egy újabb szívroham, amiről persze nem szólt neked semmit és ez előtt volt még egy neki 4 hónapja. A vizsgálatok kimutatták hogy a 2 szívrohamot még bírta, de a harmadik már sok volt. Tudta hogy lassan mindennek vége és nem akarta hogy még jobban szenvedj.- vállamról levette a kezét és ő is csak áltt mellettem, míg én most már tényleg bele néztem a szemébe.
- Liam, a szemed... Vörös! - szörnyülködött és kezeit a szája elé kaptam.
- Igen tudom.
- Gyere, vizsgáljuk ki.
- Semmi szükség erre. Én tudom mitől van. Ha elveszítem azt az ember akit szeretek örök életemre ilyen leszek. Med is úgy tudta csodagyerek vagyok, és ez igaz.Sokszor változott már át ilyenné, de ez már örökké így marad.
- Tudod, csodállak hogy így ki tudtál állni mellette és nem hagytad el! - megveregette a hátamat és kiment.
Med-ről lehúztam azt az undorító kék, foltos takarót és megláttam fehér testét. Könnyek szöktek a szemembe ismét, de erősnek próbáltam lenni és vissza tartottam. Hasa már kisebb volt, gondolom a kicsi már nem volt benne. A mi kicsink, aki nemrég még 4 hónaposan fejlődött a hasában. Az én gyerekem, aki már többé nem lesz velem.
- Ígérem soha többé nem felejtelek el! - mondtam miután már ráhúztam egy vörös, selyem ruhát ami a kedvence volt. Benyúltam az ingem zsebébe és előhúztam egy dobozt...

/ Egy külső szemlélő (Directioner) szemszöge/

 Liam, Med mellé ült és csak sorra potyogtak a könnyek a lány mellé. Már lefürdette és egy piros ruhát adott rá. Gyönyörű volt még most is, mint mikor élt. Kockás ingje zsebébe nyúlt és elővett egy ékszeres dobozkát. Letérdelt az ágy mellé és kinyitotta azt. Könnyeit letörölte, szipogott egyet-kettőt és Med-re nézett, aki viszont már nem tudott rá nézni.
- Tudom hogy késő már ezzel jönnöm neked. Pár nap múlva akartam neked feltenni a kérdést, de már nem tudom meg a válaszodat. Medison, örök életemben szeretni foglak és tudom te is szerettél. Ezt a gyűrűt rád adom és a párját én sem fogom soha levenni. Szeretlek. - egy pillanatig várt. Mintha Liam azt várta volna hogy Med is vissza mondja neki: "Én is szeretlek Liam!,, de nem mondta. És soha többet nem is mondja.  Felhúzta a gyűrűt mindkettőjük kezére és szerelme kezét fogta majd a lány fölé magasodott és még egyszer, utoljára megcsókolta Őt!

/Thirty/

Sziasztok! Na megint hoztam egy részt, ahogyan ígértem. Tudom rövid, de még is rész :D Köszönöm a 6 komit és a megjelenítéseket. Csak úgy előre szólok hogy kb 3-4 rész van már csak vissza,, szóval AKI EDDIG NEM KOMIZOTT MOST TEGYE MEG!!!! NEM KELL KÓDOT ÍRNI!!!

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

EZT A ZENÉT HALLGASSÁTOK KÖZBEN:KATT!!!!

/Liam Payne/


A karjaimba esett össze és tehetetlen voltam. Nem akarom elveszíteni, se Őt, se a babát. Előkaptam farmerom zsebéből a telefonomat és tárcsáztam a mentők számát.
- Jó napot kívánok. Ez itt a mentő szolgálat.
- Jó napot. A barátnőm már régóta betegségben szenved, most össze esett. Kérem küldjenek egy mentőt.
- Uram nyugodjon meg. Mondja el a címet és küldünk egy kocsit. - mondta higgadt hangon. Lediktáltam a házunk címét és letettem. Med sehogy sem ébredt föl. Hiába pofozgattam, csókolgattam semmi. Végig nyakánál volt a kezem és idegesen figyeltem hogy él-e még?! Olyan 5 percen belül megérkezett a mentő és elindultak. Idegesen szálltam vörös Nissan Juke-ba és hajtottam a mentő után. Izzadt tenyeremmel szorongattam a kormányt és nem tudtam mi van életem szerelmével. Vajon látom még? Már eltelt 5 hónap és  eddig semmi baj nem volt. Még kell lennie 7 hónapnak! Nem halhat meg most. Ő az enyém és nem hagyhat itt egyedül.
Ahogy a kórházba érkeztük egy csomó fotós állt a kapuban. Letöröltem éppen arcomon végig folyni készülő könnyeket és felhúztam a kapucnimat a fejemre. Kiszálltam az autómból és a mentősök felé szaladtam akik tolták Med-et egy hosszú folyosón.
- Emberek nem veszthetjük el! - kiabálta a magas ember. Könnyes szemekkel pillantottam rá, és egy kis időre lefagytam.
- Mik a panaszok? - állt mellénk még egy ember.
- Kisebb korában tüdő betegséget diagnosztizáltak, de erre mind 1 éve jött egy szívroham, és 6 hónapja pedig volt még egy. 1 éve még egy betegséget diagnosztizáltak  a Tubercolózist. Szegény lánynak nem sok ideje volt vissza, de még 7 hónapja kell hogy legyen. Rosszul lett, és elájult. A baba még él, de félünk hogy elveszítjük.
- Vigyék az 5-ös műtőbe! - szaladt ő is mellettünk, majd betolták egy ajtón ahová én már nem mehettem be. Nővérek szaladtak be az ajtón én pedig az ablakhoz álltam. Med-ről letépték a ruhákat és egy lepedőt terítettek rá. Az ablakhoz jött egy nővér és lehúzta a rolót. Azt hittem ebben a pillanatban hogy ott bolondulok meg. A szerelmem kések alá kerül és vele együtt a gyerekem is.
Leültem egy narancssárga székre és tárcsáztam Lou számát.
- Liam, pont most akartalak hívni... Zayn-nel vettünk egy új deszkát és a beton is baromi sima, gyere...
- Kórházban vagyunk, Med-et műtik. - mondtam erőtlen hanggal. Lou-nak eddig vidám volt a hangja, de hirtelen egy nagy puffanást hallottam és hiába beszéltem a telefonba nem szólt bele senki.
- Liam, mi a baj? - vette fel Zayn.
- Mi volt ez? Lou hol van?
- Elejtette a telót. Hol vagy?
- Kórházban. Med rosszul lett és most műtik... - ezeknek a szavaknak szörnyű és keserű íze volt. Sosem gondoltam volna hogy egyszer életem szerelme itt lesz.
- Hol vagytok? - a címet elküldtem neki SMS-ben és ismét csak a hosszú ideges várakozás következett. Utálok várni. Főleg ilyenkor. Felkeltem és lementem az ebédlőbe. Találtam egy kávé automatát és csináltam egy kávét. Miközben ittam sétálni kezdtem. Nem tudom hogyan, de valahogy eltévedtem arra a helyre ahol Med-del találkoztam először. 1,5 éve volt ez a csodálatos pillanat. De akkor még nem volt az enyém. Edward szerette, csókolta és ölelte helyettem. Már első találkozásnál éreztem valamit. A gyomromban pillangók repdestek, de még is olyan volt mintha gyomorszájba vágtak volna. A torkomban egy nagy gombóc volt és sehogy sem tudtam lenyelni. Ugyan ezt érzem most is, csak éppen az enyém már.
Vissza sétáltam az intenzívre, de még mindig bent voltak. Pár perc múlva megláttam a srácokat és Days-t.
- Liam, hogy vagy? - kérdezte kedves hangján, és szorosan magához húzott. Anyám helyett mindig is anyám volt. Minden problémámat megtudtam vele beszélni, és előbb látott sírni mint bárki más. Most sem tudtam tovább tartani. Kiengedtem sós könnyeimet, amik az ő vállán értek célba. Szánalmas egy fiúnak sírni? Szerintem nem. Egy férfi akkor férfi, ha nem csak azért kell neki egy nő hogy menőzni tudjon a haverjai előtt. Nekem minden percben csak az kellett hogy szeressen. Miatta képes lennék sírni a tv előtt is. Nem félek kimutatni az érzéseimet, mert szeretem ŐT.
- Ne sírj. - tette vállamra egyik kezét Lou, de nem nézett rám. Kék szemeivel maga elé bámult és láttam hogy neki is folynak a könnyei. Days válláról Lou-éra borultam és együtt sírtunk. Több évnyi szenvedés jött ki most rajtunk, de talán a mainak volt a legnagyobb szerepe ebben.
Miután megnyugodtunk leültünk egymástól kicsit távolabb és vártuk az orvos.
Az ajtó nyitódott és kijött rajta a magas, barna hajú fickó izzadtan, vizes pólóval. Én már épp felállni készültem, mikor intett hogy maradjak ülve. Days felé vette az irányt és beszélni kezdett vele.
Lou felállt a néggyel mellettem elhelyezkedő székről és elindult felém. Fejével egy aprót biccentett és ez azt jelentette hogy menjek vele. Mikor benyitottunk Med-hez a nővérek gépeket állítottak be mellette. A szoba csöndes volt, csak a gépek csipogása és zúgása töltötte be az üres teret. Csak állni tudtam az üres szobában. Nem voltam képes leülni mellé, vagy éppen bármit is tenni. Látom hogy él, látom hogy lélegzik, de még is úgy érzem elveszítettem Őt, és halott már. Félek hogy soha többé nem látom a nagy kék szemeit, a mosolyát amely engem is mosolyra késztet. Lou 2 méterrel arrébb volt tőlem és láttam hogy sír. Med kezét fogta és közben egy pici mosolyt is észleletem az arcán. De ez sem volt igazi mosoly, hanem amolyan csalódott. Kék szemeit rám emelte s ugyan azt a bánatot találtam benne mint Days, és Med szemében. Már megértettem a mondást:
"A legszebb szem csalódott és sírt a legtöbbet, de ezt nem mutatja ki.,,
Nekik hihetetlenül szép szemük van, és sosem láttam benne bánatot. Tán én is tudtam leplezni, mint ezidáig.
Erőt vettem magamon és közelebb mentem az ágyhoz. Oda húztam egy széket és leültem. Kezét ami a teste mellett feküdt enyémbe vettem és számhoz emeltem. Még most is puha és meleg volt. Behunytam szemeimet és vissza emlékeztem a régi, szép időkre. A boldog pillanatokra, s a mosolygós Medisonomra. Az ajtó nyitódott és valaki belépett rajta. Hallotta ahogy közelebb lépked és papírokkal kezd babrálni. Az orvos volt az. Lou-ra emeltem a tekintetemet, aki könnyes szemmel nézte az orvost. Most vajon i jön? Mit fog mondani? Azt hogy mikor jöhet haza, vagy hogy milyen új betegség társult az eddigiekhez?! Ismét lehunytam a szememet és újabb könnycseppet eresztettem ki belőlük, ami végig folyt az arcomon és a lepedőn ért célba. Sok mindent mondhat, de én csak azt a két szót NEM akarom hallani : "Medison meghalt!,,
Ha ezt meghallanám többé nem lennék élő személy, csak egy testben mászkáló zombi. Nem lenne többé szívem semmihez sem.
- Uraim, Mrs. Tomlinsonnak mindent elmondtam. Most magukat is szeretném felvilágosítani. - hangja nyers volt, s észre lehetett venni rajta hogy már unja ezt az egész orvososdit. Már most nem tetszett amit mondd, mi lesz később?
Nem akarom Őt elveszíteni!
Nem akarok nélküle ébredni, és elaludni.
Nekem csak Ő jelenti az életet. Nekem Ő olyan mint fának a víz és a táplálék. Ha ez nincs akkor a fa kiszárad és meghal. Ha nekem Med nincs, akkor én halok meg. Meghal az igazi énem. Nem lesz többé Daddy Direction, Liam Payne a One Direction érzelmes, szépfiúja. Ezek mind el fognak veszni ha Meg meghal. 5 hónapja tudom hogy egyszer, hamarosan elvesztem, de nem tudok/tudtam bele törődni. Talán ebbe nem is lehet.
Tekintetem még mindig Lou-n volt. Nem tudtam az orvosra nézni. Egyszerűen nem ment. Igen, be vallom hogy féltem mit mondd. Talán Ő közölheti életem eddig legfájdalmasabb dolgát.

/Twenty-Nine/

Sziasztok! Tudom, megint késtem, de mostanában nincs időm írni... De nem untatlak titeket.
Inkább ami fontos hogy lassan VÉGE A TÖRINEK!!!!! Szóval mindenkit megkérek arra hogy írja le a véleményét az egész sztorival kapcsolatban..NEM KELL KOMIT ÍRNI!
A kövi rész: 5 komi és 300 megjelenítés után jön ( De a jövő héten úgy is kaptok részt :P )
Jah, és majd elfelejtettem, TESSÉK SZAVAZNI!!!! 
--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------


Liam a nappaliban ült és dalokat ír. Hangja az egész házat bejárja, és miközben énekel egy kellemes érzés fut át rajtam. Fekete bársony ruhámat felhúztam meztelen testemre és oldalamon végig simítottam mind két kezemet. Olyan gyönyörű ez a ruha, amit Liam választott nekem. Még nem látott benne, de azt hiszem eljött az ideje. Még éppen hogy bele fértem, a nagy pocakomtól.  A lépcső lett az én nagy ellenségem. A tegnap esti csúszás óta nem áll el a vérköpés és a fejfájás. Hálás vagyok hogy nem a hasamat ütöttem be, mert azt nem élném túl, hogy én ölném meg a gyerekemet. Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn, és a ruhát kicsit feljebb húztam, nehogy rálépjek és elessek. Liam még mindig énekelt, és egyre jobb dalok születtek.
- Na, hogy néz ki? - álltam Liam elé, akinek szája tátva maradt és nem tudott megszólalni.
- És te még komolyan velem vagy, ilyen alakkal?
- Naná. Nekem nem kell más. - ültem bele nehézkesen az ölébe.
- Hallod, alig férsz bele. Segítek szívesen levenni. - húzta le a hátamon a cipzárt  de nem igazán sikerült az ötlete hogy meztelenül lát, mivel volt alatta egy fűző.
- Asszem menjünk sétálni! - vörösödött el Liam és felállt, majd a papírokat amiken a dalok voltak össze pakolta.
- Nekem nyolc, de miért vagy vörös?
- Nem is vagyok piros! - kapott az arcához és elszaladt. Persze én is utána mivel egy szobában van a ruhánk. Átöltöztünk és kézen fogva sétálni indultunk.
- Liam, te nem félsz?
- Még is mitől?
- A rajongók!
- Hol? - bújt el egy fa mögé.
- Ott szaladnak! - mutattam a háta mögé, majd gyorsan elkapta a kezemet és szaladtunk ameddig bírtunk. Fél órás futás után beszaladtunk egy kuka mögé és ott vártuk vajon épségben haza jutunk-e?!
- Liam, rosszul vagyok! - fogtam meg a vállát, és kezemet mellkasomra tettem.
- Pont most?
- Sajnálom, de ezt nem tudom irányítani. Mostanában csak jönnek. - egyre jobban fájt mindenem. Igen, mostanában tényleg sokszor jönnek ezek a rosszullétek, de Liamnek egy szót nem szóltam eddig. Pár perc után mindig elmúlt, de ez már legalább 20 perce tartott.
- És ezt eddig miért nem mondtad nekem?
- Mert nem akartalak felidegesíteni vele!
- Azzal idegesítesz fel ha titkolózol, és ráadásul ilyenekről! - mondtam ingerülten és beleöklözött a kukába ami mögött elbújtunk.
- Most mit csináljak veled? - kérdezte aggódó hangon, és felsegített. Megvontam a vállamat, és sétálni indultunk. Fejemet vállára hajtottam.

oooooo

Egyedül feküdtem az ágyban. Liam koncerten, és egy óra múlva érkezik vissza. Az utolsó rosszullétem 2 hónapja volt, mikor Liammel szaladtunk a rajongók elől. Egyik kezem a tarkóm alatt volt, a másik pedig a hasamon pihent. 4 hónapos már a "kicsi Payne,, de már rugdos. Olyan hihetetlen hogy Ő a hasamban van, és ott növekszik. A szívem alatt hordom, a szerelmem gyerekét. Sosem gondoltam volna hogy 21 évesen már terhes leszek. Sok gondolat átfutott az agyamon. Újra előjött az is hogy vajon mi lesz Liammel ha én már nem leszek. Féltem az a nagy szívét.
Kikeltem az ágyból és felöltözni indultam. Fogtam egy bőröndöt és abban kerestem ruhákat. Lesétáltam a lépcsőn és reggelizni mentem. Bekapcsoltam a tv-t és úgy ettem a müzlimet. Megszólalt egy One Direction szám, én pedig elmosolyodtam.
"Liam Payne apa lesz! Most már biztos a hír mivel ő maga erősítette meg a ma reggeli koncerten:
- Igen, Med és én tényleg babát várunk, de ugyan olyan nagy örömmel fogok énekelni is, mint eddig. A kicsi nem sokat fog megváltoztatni a zenei életemben.  - ahogy hallgattam a hírt még jobban elmosolyodtam. Sosem szégyellt a világ előtt, és azt sem szégyenli hogy 20 évesen apa lesz. Ráadásul egyik legjobb haverjának a hugától. A tv-t kinyomtam és elkezdtem takarítani.
- Te még is hogy mersz takarítani ilyen állapotban? - karolt át Liam, és ez a kis akciója egy kisebb ugrást késztetett elő bennem.
- Így is rosszul vagyok, de te most még a szívemet is ki akarod szedni a helyéről? - teremtettem le, és kicsit neki dőltem.
- Med, ez így nem állapot. Induljunk a kórházba. Kérlek.
- Liam nem akarok menni sehova. Veled akarok lenni!
- Azt akarod a kicsinek valami baja legyen? - nézett rá szúrós szemekkel, s közben kezét a hasamra tette. Igaza van, nem akarom hogy a babának baja legyen, de bemenni sem akarok a kórházba. Olyan szörnyű az a hely. Tiszta büdös, fertőtlenítő szag van oda bent, és azt hiszik az emberre hogy fogyatékos. Nem mondanak el semmit, és úgy kezelnek mint egy hülyét.
- Liam én oda nem akarok vissza menni! - egyre jobban forgott velem a világ, de már kezdtem megszokni. Automatikusan leültem a kanapéra, és a kis asztalon lévő gyógyszert be is vettem egy pohár vízzel. Ettől biztosan elfog múlni. Azonban most nem segített. 4 hete nem voltam rosszul és most tessék, ráadásul el sem múlik. Mi van velem? Miért vagyok folyton ilyen? Talán közeleg a vég?
- Jobban szeretnéd azt hogy a gyerekünk meghaljon? - ideges volt. Elmondhatatlan düh uralkodott benne és ezt én mind a szeméből láttam.
Éreztem hogy ez a rosszullét nem egy rendes volt. Ez nem olyan volt mint a többi, ennek következményei lesznek. A fájdalmat már nem bírtam. Össze görnyedve estem le a kanapéról, és a földön landoltam, mire Liam is mellém ugrott. Kétségbeesett szemekkel néztem rá, és közben hasamat szorongattam. Egy könnycsepp csordult le az arcomon. De csak egy. Több nem jött. Minden elsötétült, és egy hosszú út tárult a szemem elé, amin elkezdtem sétálni. Liam utánam kiabálta :" Kérlek ne menj be. Onnan már nem tudlak vissza hozni.,,
De én csak vállamat megrántva mentem a fényes micsoda felé. Egyik kezemet hasamra tettem és ránéztem. Fejemet vissza emeltem az útra és tovább mentem.

/Twenty-Eight/

Sziasztok. Tudom hogy ez a rész Nagyon össze csapott lett, de sajnálom. Lehet hogy lesznek benne helyesírási hibák, de elég későn fejeztem be és valahogy nem sok erőm volt...
Remélem mindenkinek tetszeni fog még így is.. KÉRLEK KOMIZZATOK, MERT LASSAN VÉGE A TÖRINEK..!!!! Tettem ki egy új szavazást az új törimről... Szavazzatok melyik cím a jobb..
Köszönöm a komikat és megjelenítéseket és a + 1 feliratkozót!!! :)))
A kövi rész: 4-5 komi (mivel az előző részhez nem gyült össze a kér 5 komi ezért most csak 4-et kérek) és 300 megjelenítés után jön! :)

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

- Medison!! Összepakoltál már? - kérdeztem barátnőmet, aki épp a fürdőszobájából hozott ki egy bőröndnyi cuccot.
- Drágám, nem megy az olyan gyorsan! - haladt el mellettem és egy lágy csókkal ajándékozott meg. Én csak megforgattam a szememet, és elkezdte lecipelni azt a tömérdek bőröndöt amit össze pakolt.
Igen, elköltözünk. Mivel úton van a kicsi, vettünk egy új házat. Pontosabban az 1 éves évfordulónkra volt ez az ajándékom, és 2 napja elhatároztuk hogy oda költözünk. Csak hogy Med-nek annyi cucca van, hogy szerintem nagyobb házat kellett volna venni.
- Liam, szerintem nem viszek át annyi cuccot, hisz minek az?!
- Nekem 8... Csak legyél már kész kérlek! - idegeskedtem.
- Jól van na, nem kell egyből leszedni a fejemet.

oooooo

A kék falakat bámultam és egyszerűen nem tudtam elhinni hogy álmodom, vagy éppen ébren vagyok?! Med , mint mindig most is békésen aludt, de én nem tudtam. Nem tudom eldönteni hogy össze tartozunk-e valójában, vagy ez megint csak egy bolond álom. Nem, ez nem lehet álom. Ez a rideg valóság, ahol Med beteg és a gyerekem. Az első gyerekem meg fog halni! Med-et kell választanom, nem tudom megtenni ezt Vele. Szerelmes vagyok belé, és ezt nem tudom elfogadni. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy elveszítem  hogy többet nem lehet az enyém.Már most teljesen össze vagyok omolva, mi lesz akkor ha végleg elveszítem?
- Miért nem alszol? - kicsit feljebb csúszott mellkasomon és a nyakamra adott egy puszit.
- Tudod, az új ágy. - erőltettem egy mosolyt. Nem tudhatja meg ennyire szenvedek és hogy mennyire utálom az életet. Én miért nem mehetek majd vele?
- Lemegyek inni! - kelt ki az ágyból és ki az ágyból, de nem hagytam. Vissza húztam és egy lágy csókot nyomtam a szájára, közben pedig combját simogattam.
- Mehetek? - egy aprót bólintottam és figyeltem ahogyan kimegy. Tudom, most már az enyém nekem szabad bámulnom, de még akkor is elolvadok ha ránézek, vagy meglátom. Olyan csodálatos és tökéletes.
- Liam, ez nagyon feltűnő! - fordult vissza az ajtóból és egy huncut mosoly terült az arcára.
- Még is mi? Nem csináltam semmit, csak a hajadat néztem hogy milyen tökéletesen, és egyenletesen göndör.
- Nagyon rosszul hazudsz. Főleg nekem! Tudom hogy a seggemet nézted. - kiabálta már a lépcsőről. Annyira ismer, komolyan mondom ha egy hangyát kezdenék bámulni még azt is észre venné. Lila bársony takarónkat lerugdostam magamról és egy bőröndöt fogtam magamhoz. Elkezdtem kipakolni, amit nem kellett volna. Előkerültek a régi, szörnyű emlékek. Danielle-ről és rólam képek, levelek, és még sok szörnyű emlék. Egy kupacnyi levél hevert a képek alatt, és a kísértés is hatalmas volt. Muszáj volt kivennem és beleolvasnom.
" Az egyetlen embernek, akinél a világon nem fogok jobban szeretni!
A tömérdek turné, koncert, dedikálás és interjú miatt nem láthatom csodálatos arcodat. Miért nem lehetünk átlagos emberek és miért nem lehetünk együtt feltűnés nélkül? A világ forog velem, és több ezer kiló-méterre vagyok TŐLED. Sosem bírtam a távolságot a szeretteim és köztem, de ha RÓLAD és RÓLAM van szó, megőrülök. Nem bírom már, hogy úgy fekszek le hogy csak a laptop képernyőjén keresztül láthatlak. Utálom mikor úgy kelek föl hogy TE nem vagy mellettem. Danielle kérlek szakítsunk több időt egymásra, mert ez így már nem állapot hogy 2 hónapja nem láttalak és 1 hete nem is beszéltünk!!,,
Mosolyogva tettem le a levelet, de csak azért mosolyogta hogy leplezzem idegességemet. A következő levél az én nevemre érkezett. Danielle válasza.
" Drága egyetlen Liam.
Sajnálom hogy ezt itt kell közölnöm veled. Tudod hogy az x-faktorral turnézok, és mostanában folyton próbálunk. Liam, nekem ez már nem megy. Egyszerűen ez nekem nem megy. A távolság, a korkülönbség közöttünk mind gátolja azt hogy együtt legyünk. Egy kapcsolatban az a legfontosabb hogy mind a két fél szeresse egymást. Te őrülten szerelmes vagy belém, de én már nem érzem azt a tüzet ami kettőnk közt volt. Nem érzem hogy vonzódok hozzád. Azt hiszem szakítanunk kéne!
Az utolsó levél, utolsó könnycsepp és egy megtört szív. Ekkor beszéltünk utoljára. Azóta már csak egy-két perce, mikor vissza adtuk a cuccainkat. A leveleket magamtól kicsit távolabb raktam és a képeket vettem elő. Sorra raktam le a földre a képeket és egyre több emlék jutott az eszembe.
 Ez a kép, volt az első képünk. Ezen a télen történt az első csókunk, és azt első nyilvános mutatkozásunk. Itt még annyira más voltam, annyira naiv és boldog. Mindent elhittem neki és nem láttam át a dolgokat. Megfogtam a mellettem levő szemetes kukát és a képeket beledobtam. Aztán jöttek sorra a többi vackok.
- Miért dobod ki őket? - guggolt le mellém Med és kivette a kukából a képeket és leveleket.
- Mert én már Téged szeretlek, és nem akarok ezekre a pillanatokra emlékezni.
- De ha megtartod engem nem fog zavarni.
- Med. Nem! Danielle megszűnt létezni számomra.
- De pár napja még azt mondtad hogy barátok maradtatok?!
- Tudom, de akkor még nem olvastam ezt a levelet! Már mint akkor még nem szakítottam fel a régi sebeket.
- Szeretlek.
- Én is. - suttogtam és megcsókolta. A bőrönd tetejét lecsaptam és beraktam Med-et az ágyba.

Reggel ismét korán kelltem, ezért úgy döntöttem lemegyek és rendbe rakom a kertet. Félmeztelenül mentem ki az udvarra és elővettem a garázsban lévő piros fűnyírót. Lassan beindítottam és elkezdtem fel alá tolni a füvön.

/Medison Tomlinson/

Hangos zajra ébredtem ami ráadásul az ablakom alól jöhetett. A nap fénye a szemembe sütött így nem igazán tudtam tovább aludni sem. Kikeltem az ágyamból és az ablakhoz mentem. Ahogyan a tágas udvarunkra tekintettem, megpillantottam Lim-et egy szál fűrdőnadrágban füvet nyírni. Felső teste izzadt volt és a kockái nagyon kidagadtak. Ott olvadoztam az ablakban  mikor felpillantott és meglátott. Hatalmas férfias kezét felemelte és integetett vele. A lábaim remegni kezdtek és szívem sokkal gyorsabban kezdtek verni. El sem hiszem hogy 1 éve már az enyém, és még mindig ilyen hatást vált ki belőlem. Lementem a lépcsőn és kivettem egy üveg vizet a hűtőből, majd az udvar felé vettem az irányt. Liam éppen a fűnyírót tisztította ki mikor oda értem.
- Nekem tudod mire emlékeztetett az előző integetés? - nézett rám nagy szemekkel és koszos kezével az állát kezdte vakargatni. Most komolyan, még csodálkozik hogy pattanásos az arca?
- Na mire? - kérdeztem mosolyogva.
- Carly Rea Jepsen - Call me Maybe számára.
- Egy kicsit tán nekem is. De ha jól emlékszem abban a klippben a csávó buzi volt. Akkor te is az vagy? - szemei kitágultak és bosszúálló tekintettel nézett rám.
- Nem is tudom. Ha buzi lennék, akkor nem veled lennék. - közelebb húzott magához és szorosan átölelt.
- Amúgy ma átjönnek a srácok játszani. - ezt már a távolból kiabálta és beugrott a medencébe.
- Liam Payne, tegnap takarítottam ki, és még csak lábat sem mostál mielőtt bele mentél.
- Bocsánat.. - kiskutya szemei most is meghatottak és így inkább bementem. Előkészítettem nagy tálakba nasit és a földre sok párnát, na és persze ami nem maradhat el egy üveget.
Lassan megérkezdtek a srácok is és egy körbe tömörültünk. Hát elkezdtünk játszani aminek nem nagyon lett jó vége.
- Liam, felelsz vagy mersz? - kérdezte barátomtól Zayn.
- Felelek.
- Felavattátok már az új házat Med-del?
- Hülye. De ha szeretnéd tudni, igen! - nyújtotta ki a nyelvét Liam és tovább játszottunk. Én következtem. Barátom próbált kíméletes maradni a merésben, de emellett a 4 flótás mellett nehéz. Felkelltem a földről és felmentem a lépcsőn. Ráültem a korlátra, és megfordultam. Kezemet szemem elé raktam és próbáltam egyensúlyozva lecsúszni. A végén (mint mindig) siekeresen el is taknyoltam és bevertem a fejemet.
- Szívem jól vagy? - szaladt oda hozzám Liam és feltett a kanapéra.
- Nem egészen. Sajog nagyon a fejem, és asszem megin vért köptem. - felemeltem a kezemet és egy nagy vér folt volt benne. Egymást után jöttek az egyre nagyobb és gusztustalanabbak a köhögéssel. A srácok haza mentek és Liam sem tudott mit kezdeni velem. Ott ültem az ágy szélén egy lavorral az ölemben és mostam le a vért a kezemről amit mindig beleköhögtem.
- Med, menjünk be a kórházba! - térdelt le elém Liam, és szemeiben láttam hogy lassan sírni fog.
- Az utolsó perceimet veled akarom eltölteni, és boldogan!
- Ne beszélj butaságokat kérlek! Még Ő is itt van. - fogta meg már dudorodó pocakomat. 2 hónapos vagyok és már elég nagy pocakkal rendelkezem. Ahogyan Liam megérintett egyszerre múlt el a köhögés, a fájdalom és helyette egy jó érzés futott át rajtam. Egyszerűen nem tudtam mit tenni csak nézni ahogyan könnyei végig folynak az arcán. Kezemet az övére helyeztem, ezzel bíztatva hogy ne sírjon. Rosszul esik őt szenvedni látni. Tudja hogy nem érem meg azt a kort amit ő eltervez velem. A mi jövőnk évek, hónapok esetleg napoig tarthatnak. Velem nem lehet hosszú távra tervezni és ezt ő is nagyon jól tudja. Velem ha egyszer valaki is boldog, az nem lehet sokáig az, mivel egyszer minden rossz elkezdődik és akkor kezdődik el igazán a szenvedés.

/Twenty-seven/

Hy!!! Na meghoztam nektek HAMARABB az új részt! :D Köszönöm a 7 komit és a megjelenítéseket!!
Szóval.. Lassan vége a törimnek :( Ebben a részben minden tökéletes lett, és minden romantikus! :D
A következő részektől azonban minden beindul!!
Szóval KOMIZNI, NEM KELL KÓDOT ÍRNI...
Legközelebb szombaton várható a rész! Kommentre fel, ha hamarabb akarjátok a részt...
A kövi rész: 5-6 komi és 300 megjelenítés után jön.

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------




Liam még mindig a kanapén ült, és érzékeny testrészét jegelte. Miután megérkezett a pizza kiszolgáltam majd meg is etettem. Fejemet vállába fúrtam és úgy tűrtem fájdalmaimat, amik az egész testemet bejárták.
- Mit szeretnél ma csinálni? Próbáljunk olyat kitalálni amit ülve is lehet. - nevette el magát, de nekem nem ment.
- Nem tudom. Nekem mind egy csak veled legyek. - mondtam ki nehézkesen.
- Hé, mi a baj? - emelte fel mutatóujjával a fejemet. Válaszolni akartam, de a szavak nem jöttek ki a számon. Kétségbeesetten kapálóztam, de senki sem segített. Számból még mindig nem sikerült semmi hangot kipréselnem. A szemei leragadtak és nem tudtam őket kinyitni. Forgott velem a világ és Liam is eltűnt. Éreztem ahogyan két erős kéz magához szorít, de itt minden elsötétült.

/Liam Payne/

- Med, szólalj meg! - szóltam a tátott szájú lánynak, de egy szó nem jött ki a száján. Kétségbeesetten kapaszkodott belém, és egyik pillanatról a másikra elájult. Teste élettelenül zuhant az enyémre.
- Neeeee. Istenem, kérlek ne vedd el őt tőlem! - kiabáltam és a kocsimhoz szaladtam vele. Betettem az anyós ülésre és én beültem a volán mögé. Eszeveszettül nyomtam a gázt. Féltem hogy ma, ebben a pillanatban látom utoljára ezeket a szemeket. Féltem hogy most mindennek vége és még csak nem is lehet többet az enyém.

A kórházban, Med kórterme előtt megint idegesen toporogtam. Már annyira felevett a düh hogy ujjaimat kezdtem tördelni. Immár 4-szer vagyok ugyan ebben a kórházban ugyan ezen a helyen. Minden itt kezdődött el számunkra.
Emlékszem az első napra mikor találkoztunk.
Emlékszem az első érintésre, az első fájdalmas szóra.
Emlékszem az első csókra, és éjszakára.
Emlékszem az első olyan veszekedésre amelyben mind kettőnknek össze tört a szíve.
Minden itt kezdődött el, és itt is lesz vége. Egy esős napon mikor minden balul fog elsülni. Itt fog végződi a nap legszörnyűbb eseménye.
Az ajtó nyitódott és kijött rajta az orvos mögötte pedig megpillantottam egy ágyon feküdni Med-et.
- Örvendek Liam.
- Én kevésbé.. Hogy van?
- Nem is tudom hogy mondjam.. - hajtotta le a fejét. Eljött a vég. Ebből a mozdulatából tudtam hogy többet nem fogom látni. Az ajtó még résnyire nyitva volt és láttam ŐT, ahogyan itt fekszik a hátán és szeme be van csukva.
- Meghalt igaz?
- Dehogy is! Nagyon is él. Neked és Medisonnak gyereketek lesz! - erre a mondatra felkaptam a fejemet és nagy szemekkel néztem.
- H-hogy mondta?
- Jól hallottad. Apa leszel Liam. - mondta mosolyogva mire én nem bírtam a véremmel, felkaptam és megöleltem. Annyira boldog voltam hogy azt elmondani nem lehet. Beszaladtam a kórterembe és megcsókoltam Med-et.
- Liam?
- Igen, szívem. Én vagyok az.
- Mi történt?
- Babánk lesz. - újságoltam neki is a nagy hírt mire egy hatalmasat sikoltott és még jobban magához húzott. Hosszú csókcsatákban törtünk ki és nem tudtuk hogyan kifejezni az örömünket.

/2 héttel később/

- Most vagy, soha szivem! - adtam egy biztató csókot Med-nek és lementünk a hosszú lépcsőn, ami a nappaliba vezetett le. Igen, elmondjuk hogy gyerekünk lesz. A srácokat is áthívtuk hozzánk, és elmondjuk a nagy hírt.
- Szóval, valamit el kell nektek mondanunk! - csaptam össze a két kezemet. Days és a többiek nagy figyelemmel fordultak felénk, mi pedig úgy éreztük tényleg el kell mondani.
- Babánk lesz. - mondtam ki, mire mindenki kiabálni kezdett.
Mikor kimondtuk már kevésbé örültem. 9 hónapot Med nem fog kibírni. A lábai már így sem bírják el az 50 kilóját. Mi lenne ha még egy gyereket kéne a hasában hordania. Az orvos is megmondta nekem.
"- Liam kérlek annyira ne örülj. - fogta meg a karom az orvos és szomorú arccal nézett rám.
- Miért?
- Med, nem fogja bírni a szülést. Vagy ő, vagy a kicsi. Neked kell majd döntened, hisz ismerem nem fogja elvetetni. Az egyikőjüket neked kell majd megölnöd. Tudom hogy ezt most furcsa, és megrázó hallanod, de így kell lennie. Vagy Med, vagy a kicsi,,
Életem talán legmegrázóbb beszélgetése volt. Talán sokkal könnyebb életem volt Dani mellett? Ezt kétlem mind, Med mellett megkapom azt a szeretetet amit Dani mellett sosem kaptam meg.

Apa leszek! Sosem gondolkoztam még el ezen a dolgon, de most ideje lenne. Egy gyerek hatalmas felelősség, ami persze bennem meg van. A nagy Daddy Direction-nak gyereke lesz. Eddig könnyű volt főnökösködni a banda felett, de egy gyerek más. Annyira szeretném már a karjaimban tartani, és érezni a pici szívveréseit. Azt szeretném ha már az enyém lehetne, és megvédhetném őt. Ha a karomban tarthatom egyszer, többet sosem engedem el. Ha a játszótéren valaki rátaposna a homok várára, egy külön kastélyt építettnek neki. Ha az iskolában terrorizálnák, egy testőrséget küldenék csak hogy ne essen baja.
Ha Med és közte kéne választanom, az életemet is oda adnám csak hogy mind a ketten élhessenek. Számomra Medison olyan mint az embernek a levegő, vagy mint a sztároknak a rajongók. Nem tudnak nélkülük élni, hisz ezek nélkül a dolgok nélkül nem érnek semmit. Meghalnának. Ha nekem Ő nincs én sem tudok tovább állni.
És a kicsi. A saját gyerekemet nem vagyok képes megölni. Olyan nehéz ezen gondolkozom.
Itt fekszem Med ágyában és ő is itt van mellettem. Hatalmas mosollyal az arcán nyomkodja a laptopot és még csak nem is szomorodik el.

 Mikor ránézek hirtelen görcsbe áll a gyomrom, és mosolyognom kell. Azt hiszem ez a szerelem. Mikor az ember alig várja hogy láthassa és reggel szereti a legjobban. Smink nélkül, kócosan, és pizsamában. Olyankor még semmi smink, semmi cicoma, akkor önmagát adja és olyankor olyan igazi.
Még mindig Őt néztem. Arcvonala olyan csodálatos mikor mosolyog. A szeplői olyan tökéletesen helyezkednek el az arcán, hogy egy formát tudnák összekötni belőlük. Életemben nem voltam még ilyen boldog, s egyben szomorú sem.Talán minden túl könnyen jött, és most könnyen is vesztek el mindent.
- Liam, nézd csak! - fordította felém a laptopját Med és egy cikket mutatott rajta.
"Liam szívtipró Payne ma szakított barátnőjével. Az okot még sajnos nem tudjuk, de valószínű hogy Danielle Peazernek van ehhez köze?! Liam mindig is Danielle-hez vonzódott jobban és sosem szeretett senkit jobban. Azonban Medisonnal (Louis húgával) sokkal nagyobb volt köztük a vonzalom. Vajon mi sül ki ebből a kis félrelépésből?,,
- Erre már nem tudok mit mondani. Nem tudnak jobb okot mondani hogy ne szeresselek. Mindig Dani-vel jönnek, nem mondom hogy nem vagyunk jó barátok, de ár nem szeretem.
- Szóval még barátok vagytok? - húzta föl egyik szemét Med, és rossz állóan nézett rám.
- Ez nem olyan... Tudod... Dani és én nagyon közel kerültünk egymáshoz 2 év alatt és egyszerűen nehéz elszakadni a másiktól. Annyi mindent tud rólam, és már ha csak rám néz akkor tudja mi a bajom. - halkan mondtam. Med csak bólogatott, de nem szólt semmit. "Liam, most nagy szarban vagy,,- mondtam magamban. Látszott rajta hogy fájt neki, hisz ár ő sem találkozik Ed-del.
- Értem... - csak ennyit tudott kinyögni.
- Figyel. Én Téged szeretlek. Dani csak egy haver, de már nem láttam 3 hónapja. Akkor is csak azért találkoztunk hogy vissza adja a cuccaimat, és megbeszéltük hogy barátok maradunk a szemétsége ellenére is.
- Liam, nekem nem kell magyarázkodnom.
- De látom hogy rosszul esett, és nem szeretném ha valamit még is félre értenél. - emeltem egy kicsit feljebb a  hangomat.
- Nem értettem semmit sem félre. Megértek mindent. És én is téged szeretlek. - fejét egyre közelebb emelte hozzám és megcsókolt. Miután elváltunk bementem a fürdőbe és lefürödtem.
Csak egy törölköző volt rajtam, ami takarta alsó részemet. Felső testem még vizes volt, de általában a takaró beszívja a vizet. A hajamat megmostam, így még egy törölközőt fogtam és azzal törölgettem miközben kimentem a szobába. Med azonnal felkapta a fejét, és egy huncut mosolyt eresztette felém. Szemei csillogtak és hol a törölköző, hol pedig az arcomat fürkészte.
- Tetszik mi? - nyújtottam ki a nyelvemet, mire ő csak egy párnát dobot felém.
- Ha harc, hát legyen harc. - mosolyogtam rá, és én is megfogtam egy párnát. Hozzávágtam a hátához, majd huncutul mosolyogtam. Ő is vette az adást és elkezdtünk párna csatázni.
- Srácok, mit sikítoztok? - nyitott be az ajtón Harry, és mögötte Lou ácsorgott álmosan. Én csak ott álltam egy törölközőben megszeppenve, de Med-et sehol sem láttam. Egyszer csak éreztem hogy valaki megfogja a törölközőt ami rajtam van, és egy ügyes mozdulattal lerántja rólam.
- MEDISON!!!!- kiabáltam, de ő csak vörös fejjel röhögött. Ránéztem Lou-ra és Harry-re akik épp lepacsiztak Med-del, de a nevetéstől még a kezüket is nehéz volt felemelni. A párnát a földről felkaptam és beszaladtam a fürdőbe.
Miután már semmi hangot nem hallottam kint, kimentem egy boxerben és az ágyba zuhantam. Med mellettem nevetett, de próbáltam nem felfogni hogy mit csinál.
- Oh., most durci vagy? - bújt hozzám, de ahogy megéreztem meleg testét bizsergés fogott el. Erőt vettem magamon és arrébb csúsztam.
- Jaj, Liam! Én csak viccnek szántam!
- Nekem nem volt vicces!
- De a srácok láttak már meztelenül, akkor meg mi bajod van? - ült föl, és csípőmre ült.
- Láttak, de már itt vagy te és ez más. Most te húztad le, és ez azt jelenti hogy beégettél engem előttük. - még mindig durci voltam, de közben a hátamra fordultam. Med a hasamon ült és még mindig paprika vörös volt a feje.
- Liam maci!!!! - csábos mosolyt helyezett az arcára, és úgy nézett rám. Kezét mellkasomra tette és előre dőlt.
- Még eddig fogsz jönni? Tudod, csak tudni akarom hogy meddig fogsz még rajtam feküdni? - mutogattam össze vissza.
- Már jobban nem tudok! Szóval, léci ne haragudj már, de nem tudtam kihagyni.
- Nem haragszom. Rád sosem tudnék. - nevettem el magamat.
- Szóval végig csak szivatál? - ült föl hirtelen és így ezzel sikerült megütni a gyenge pontomat, oda lent. Hirtelen egy fintor ült ki az orromra, és nem tudtam merre forduljak.
- Ez már a második. - mutattam föl a mutató és középső ujjamat.
- Sajnálom.- feküdt el ismét rajtam. - Micsoda kockáid vannak! - kacsintott egyet.
- És még én vagyok a perverz?- néztem rá nagy szemekkel.
- Mér ne? - válaszolt kérdéssel a kérdésere.
- Én így is szeretlek! - adtam egy puszit a szájára.
- Én is téged! - ő már nem volt rest és egy normális csókot kaptam tőle. Fordítottam magunkon, így már én kerekedhettem felülre és nekem volt több szabad terem! Jobb kezemmel végig simítottam puha arcát, mire egy sóhajtás hagyta el a száját. Ahogy nyakát csókolgattam, mind a ketten libabőrösek lettünk. Olyan gyengéd voltam, de még is határozott. Nem akarom bántani. Nem akarok neki csalódást okozni.
- Ugye, nem fájt?
- Még is mi? - nézett rám értetlen tekintettel.
- Ahogy megérintettelek?!
- Liam, nyugi engedd el magad! Nincs semmi baj. Jól vagyok.
- Nem tudom... Egyszerűen nem.. - nem hagyta hogy végig mondjam, hirtelen megcsókolt és elég biztató volt. Pólója szélét kezdtem gyürködni, és felhúztam. Oldalán, ahol már megszabadítottam a ruhától, végig simítottam. Kezét nyakamra tette és még jobban húzott magához. Oldalara fordulunk és akkor kockáimat kezdte simogatni. Imádom! Olyan jó kényetetés, és ettől be is tudok aludni.
Mint mindig minden történt egymás után, és megtörtént aminek meg kellett.


Hajnalban arra ébredtem hogy az orrom viszketni kezdett és hirtelen jobb kezemet - ami az ágyról lelógott - felemeltem és meg akartam vakarni. Azonban ahogyan az arcomhoz ért valami volt a tenyeremben és az mind az arcomra kenődött. Ránéztem az órámra ami 23:59-et mutatott. Az óra mellett megpillantottam egy fejet.
-Harry!!! - ordítottam és azt arcába kentem ami az enyémen is van.
- Látom jól el voltatok! - mosolygott és Med-re majd rám nézett.
- Harry az én csajom! - kiabáltam és löktem egyet rajta. Miután a srácok kimentek és végre békén is hagytak a hülyeségeikkel. Med hála isten nem ébredt föl, s így nézhettem ahogyan alszik. Nem tudtam elaludni. Egyszerűen nem tudtam megunni arcának tökéletes vonásait. Annyira aranyosan szuszogott hogy fejét mellkasomra tettem és úgy aludtam el ismét.