17.rész~ Telefon

Sziasztok.

Tudom hogy ez is rövid lett, de a vége miatt lett ilyen. Ott akartam befejezni és nem nagyon tudtam mit bele írni. Ígérem a következő hosszabb lesz. Köszönöm a komikat és a megjelenítéseket. 

Ehhez legyen 2 komi és 80 megjelenítés :D

Apa még nem ébredt föl. Szörnyű így látni. Tegnap este egy műtéten 27 szilánkdarabot szedtek ki a testéből. Nem sokat jósolnak neki, de én tudom hogy túléli. Bízom benne. 1 hete a kórházban van és máma reggel rászántam magamat hogy felhívjam Liamet. Lassan pötyögtem be a számát a telefonomba.
- Hallo. Itt Liam Payne. - szólt bele dörmögő hangján. Olyan jó volt újra hallani a hangját. Testem libabőrös lett és átjárta egy furcsa érzés. - Hallo?
- Szia. - köszöntem bele félénken és próbáltam rejteni hogy sírok.
- Kim?
- Igen.
- Annyira hiányzott a hangod. De miért nem vetted fel a telefonodat?
- Nekem is hiányzott a tiéd. Azért nem vettem fel mert új telefonom van. - mondtam.
- Te sírtál?
- Nem. - adtam a választ.
- Nekem nem tudsz hazudni. Mi a baj? - kérdezte.
- Apa. Kórházban van. - szipogtam neki.
- De miért? Mi történt? - kérdezte és hallottam az idegességet a hangján.
- Karambolozott. Most az intenzíven van. - mondtam.
- Sajnálom. De ne haragudj most mennem kell mert koncert van csak eddig kijöttem.
- Persze. Megértem hisz popsztár vagy. - mondtam neki csalódottan.
- Szeretlek szia.
- Én is szia. - letette. Csak így letette. Nem várhatom el tőle hogy most itt legyen velem, de nagyon jól esne. Felkeltem az ágyból, felöltöztem és lementem reggelizni. Egyedül ültem lent és gondolkoztam a rádió mellett. Megszólalt benne a One Direction. Jó volt hallani a hangjukat, de annyira hiányoznak. Elindultam a kórházba és apa kórtermében anyát találtam bent.
- Rob kérlek. Nem hagyhatsz itt. Nem hagyhatsz el, kivel élném le az életemet. 13 éve arra várok hogy vissza gyere hozzám. Most vissza jöttél és itt akarsz hagyni örökre? - hallottam anya hangját ahogy apa mellett zokog. Én a falnak dőltem és csak sírtam. Egyszer csak egy ember állt meg előttem.
- Meg fogsz fázni ha ott lent ülsz. - mondta apa orvosa.
- Nem érdekel. - adtam a választ mire leült mellém.
- Hogy van? - kérdeztem.
- Hát... Az az igazság hogy sok minden roncsolódott. A veséje, a gyomra, a tüdeje, és a csontjai. Nem sok esélye van. A szilánkok többsége is elfertőződött. - mondta szomorúan.
- Az nem lehet.
- Sajnálom. - tette hozzá és átkarolt. Ott ültünk a földön én pedig gondolkoztam. Szörnyű érzés hogy apa ott fekszik bent és nem tehetek semmit, tehetetlen vagyok. Limre gondoltam. Miért kellett elmennie, miért nem lehet velem?
- Kincsem, be mész hozzá? - jött ki anya. Az orvos felkelt és bejött velem. Leültem az ágy szélére és megfogtam a kezét. Csak néztem míg ki nem ment a doki.
- Apa, kérlek. Nem hagyhatsz itt. Ki fog rám vigyázni? Apaaaaa.. - kiabáltam. Anya berohant hozzám és vállamra tette a kezét. Már nem sírt.
- Kincsem.
- Anya. Nem halhat meg. - mondtam és átöleltem.
- Kicsi az esély.
- Miért nincs itt Liam? Miért ilyenkor kell elmennie? - siránkoztam.
- Kincsem sztár. A sztárok sosem maradnak egy helyen. Mindig úton vannak. - mondta és a hátamat simogatta. Tökéletesen igaza volt. Kimentem a kórteremből és leültem elé. Arcomat tenyerembe temettem és sírtam. Egyszer csak valakinek kezét éreztem a vállamon. Felnéztem és ott állt velem szembe teljes életnagyságban.