/Seven/

Sziasztok. Lassan, de biztosan megérkezett az új rész. Remélem tetszeni fog és hogy ehhez is komiztok... Bocsi hogy rövid lett...
A kövi rész: 3-4 komi és 180 megjelenítés után jön :)

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

Csak sírni volt erőm, s másra nem. Lou dörömbölt az ajtón, de nem engedtem be.
- Mediso, kérlek engedj be!
- Nem. Lou kérlek hagyj egyedül.
- A testvérem vagy. Nem hagyhatlak el. Kérlek. - kiabálta. Lassan felálltam és kinyitottam az ajtót. Csak állt és nézett percegig, s én is így tettem. Mivel magasabb volt nálam felnéztem rá és azok a kék hatalmasan ragyogó szép szemei engem fürkésztek. Az arcomat a testemet. Hasonlít rám. Na jó ez hülye megállapítás hisz ikrek vagyunk, de akkor is.
- Ne foglalkozz Liammel. Szegény kicsit oda van egy csaj miatt.
- Igen tudom. Én vagyok az a csaj. - mondtam és leültem az ágyára mellé. A szája szó szerint tátva maradt amit megértek. Átvertem a legjobb barátját, de nem vagyok rá büszke. Az eszem ezt diktálta. Most egyszer végre nem a szívem döntött ami már többször volt darabokra törve, de eddig mindig sikerült újra össze raknom.
- Na ide figyelj hugi. Oké ez még furi, de figyelj Liam nagyon megszeretett téged. Míg a kórházban volt folyton rólad beszélt hogy te milyen megértő vagy meg ilyesmi. Úgy hogy szerintem nem fog tudni sokáig haragudni rád.
- Tuti?
- Persze, ismerem. Sosem tud haragudni elég ideig senkire mert hihetetlen jó szíve van.
- Tudom. Abban a pár napban sikerült elég jól megismernem. - Lou lassan magához húzott és szorosan tartott a karjaiban. Talán úgy mint egy porcelán babát amire nagyon kell vigyázni. Karjai gyengéden fogták át a testemet és közben jobb kezével a hátamat kezdte simogatni. Olyan megnyugtató volt, talán azért is mert ő az elveszett tesóm.
- Srácok, segítenétek össze rakni egy szekrényt? Vagy rosszkor jöttem? - kérdezte Niall.
- Csak egy kicsit, de megyünk. - mondtam és felálltam. Követtem a szőkeséget és leértünk a kertbe. Az ajtónál kicsit megtorpantam hisz nekem nem szabadna kimennem maszk nélkül.
- Gyere már Medison. Mi van csak nem halálos beteg vagy? - viccelődött Harry ami elég nagy tapintatlanság volt. Igaz nem tudja, de az vagyok. Kicsi korom óta, félek bevallani az embereknek hisz akkor ki tudja mit tesznek.
- Ezt most nem kellett volna! - mondtam neki és a zsebemből kivettem a sprémet ami a köhögésemet enyhítette.
- Miért az vagy? - kérdezte Harry én pedig a cipőmet kezdtem kémlelni. Sírva beszaladtam a nappaliba.
- Várj Medison! - kiabált utánnam Lou és megfogta a kezemet.
- Szóval az vagy igaz? - kérdezte sajnálkozva. Jobb kezét állam alá rakta és felemelte azt. Kék szemiben a sajnálat csak úgy tükröződött, de nem is neki kéne sajnálkozni hanem nekem.
- Igen. Kicsi korom óta az vagyok. Ebből nem lehet kigyógyulni. És az utcára sem mehetek ki védő maszk nélkül.
- De akkor a kórházban miért voltál a nélkül? - jelent meg Liam Lou mögött és mélyen a szemembe nézett. El is felejtettem milyen szép, nagy barna szemei vannak amikben el tudok veszni. Amikor bele nézek a lélegzetem is megáll és nem hogy gondolkozni, de megmozdulni sem tudok. Egyszerűen lefagyok és csak állok s nézek. Belegondolva ilyenkor olyan lehetek mint egy zombi, de azok a szemek. S mikor mosolyog kicsi ráncok jelennek meg a szeme sarkában amitől még jobban megőrülök.
- Medison! - lóbálta meg a kezeit szemem előtt.
- Mit kérdeztél?
- A kórházban miért voltál maszk nélkül? Az udvarra sosem húztad föl!
- Az mind csak egy teszt volt. Hogy hogyan bírom a kinti levegőt és mi lesz a szervezetem reakciója rá. Hát most már kiderült.
- Mi lett az? - kérdezte Zayn és leült a kanapéra a 4 srác meg mellé. Én a fotelba ültem és onnan mindegyiküket tökéletesen láthattam.
- A szívem sem bírja egy ideje és az a levegő valahogy árt neki. Ne kérdezzétek miért mert én sem tudom. A szobámban is van egy levegő szűrő berendezés és mindenhol ahová járkálok. Csoda hogy itt nem fulladok meg. - meséltem.
- Ahogy hallom rendesen köhögsz. - állapította meg Niall.
- Medison, beszélhetnénk? - hallottam meg Liam rekedtes, férfias hangját. Bólintottam egyet és a konyha felé indultunk.
- Nagyon sajnálom, hogy akkor és most is ilyen szemét voltam, de elég szarul esett és ha tudom hogy ilyen beteg vagy én soha nem csúfoltalak volna ki.
- Nekem kéne sajnálkoznom, hisz hazudtam neked. - ismét cipőmet kezdtem kémlelni. Egyik kezét fölemelte és az állam alá nyúlt majd fölemelte azt.
- Hagyjuk ezt. Kezdjük előről! Helló én Liam Payne vagyok. - mondta és jobb kezét felém nyújtotta. Én ezen elmosolyodtam és jobb kezemet bele helyeztem az övébe. Mikor megfogta szorosan kezemet vagy millió érzés átfutott bennem.Olyan meleg volt a tenyere, szinte tűz forró. És azok a szemek megőrjítenek engem. Csillog belőlük a boldogság és ha az ember belenéz egyből jobb kedvre derül. Tudom ezek a szemek soha nem fognak miattam ragyogni, úgy mint Danielle Peazer-ért. Soha nem fognak úgy rám nézni mint Ő rá. Soha nem mondhatom el neki hogy titkon szeretem. Már az első pillanattól fogva bele szerettem, hisz egy tökéletes ember. Talán először a kinézete fogott meg, de miután megismertem bele szerettem a szívébe. Nagylelkű, szerethető és viszonozza is.
- Szia. Én Medison Tomlinson. - válaszoltam.
- Örülök hogy megismertelek. -kezemet elengedte és egyik kezével átkarolta a vállamat. Most olyan közel voltam hozzá mint még soha. Beszívhattam igen tökéletes illatát amitől a padlóra kerülök. Gyenge lábaim még tartottak, de nem sokáig. Úgy éreztem össze esek ettől. És ez az ember tetőtől talpig Danielle-é