/Thirteen/

Sziasztok. Megint egy friss résszel jelentkezem, de sajna nem lett valami hosszú DE viszont érzelem az van benne... Remélem!
Mostanában a suli miatt nem nagyon tudok írni, de igyekszem.
Szavazni is lehet a rész végén :))
Nagyon szépen köszönöm a +2 feliratkozó és lassan elérjük a 15000 oldalmegjelenítést.
A kövi rész: 4 komi ( mivel az előző résznél nem kaptam meg a kért 6 -ot) és 200 megjelenítés után jön... 
Remélem most meglesz a komi limit... 

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

/Liam Payne/

Idegesen sarkon fordultam és elindultam a hosszú úton ami haza felé vezetett. Még hallottam ahogy Medison szipog egyet- kettőt, de próbáltam ügyet sem vetni rá. Egyik pillanatról a másikra egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Megfordultam és megláttam a földön. Gondolkodás nélkül oda szaladtam.
- Medison! - kiabáltam neki. Előkaptam a telefonomat és először a mentőket aztán Lou-t tárcsáztam.

/Kórházban/

A kórterem előtt fel s alá járkáltam. Ezer érzelem és kérdés futott át rajtam.
Mi van ha még is neki volt igaza?
Mi van akkor ha tényleg a halál kerekedik felül és ő nyer?
Mi van ha ő még sem olyan erős?
- Haver, ülj már le! - szólt rám Niall.
- Nem. - mondtam ingerülten. Életemben csak 1-szer voltam ennyire ideges. Akkor amikor Danielle azt mondta terhes. Elmentünk a dokihoz és miközben vizsgálták ugyan így ácsorogtam oda kint. Abban a pillanatban mikor megmondta mi van azt sem tudtam fiú vagy-e vagy lány. Aztán kiderül hogy félre értett valamit és nem terhes.
- Liam, nyugodj meg! Minden rendben lesz.  nyugtatott Lou. Az ő szemeiben is látszott a félelem és a kétségbeesettség. A kezei és lábaim remegtek, de próbálta tartani magát ahogy én is. Az ember ilyenkor hogy tudna megnyugodni ?A szerelemem élet és halál között ingázik és én nem tehetek semmit ellene. Nyílt a kórterem ajtaja és egy fehér köpenyes ember jött ki rajta.
- Jó napot, maguk Medison Jade Tomlinson hozzátartozói?
- Igen. Hogy van?
- Egyre súlyosbodik az állapota. Az eredeti betegsége szépen visszahúzódott, de most diagnosztizáltunk nála egy újabban.
- Mit? - kérdeztem szomorúan.
- Tubercolózisa van. - csak ezt nem akartam hallani. Ez az egy olyan betegség ami fertőző és halálos. Nem bírnám ki ha nem lehetnék a közelében. Tudtam mit jelent ez az egész és hogy mi a vége.
- És neki mennyi esélye van a teljes felépüléshez? - kérdezte Zayn és hangja egyre jobban halkult.
- 50-50%! - mondta. - Bemehetnek hozzá, de kérem önöket hogy csaj kettesével és semmivel se zaklassák föl a kisasszonyt.
- Köszönjük. - mondjuk. Az elsők én és Lou voltunk. Lassan besétáltunk és én megláttam Őt. Megálltam az ágy mellet és csak néztem. Olyan lassan vette a levegőt mintha már élni sem akarna. Lou a vállamra borult és sírni kezdett.
- Nincs miért sírnunk. Én tudom hogy fel fog épülni hisz erős csaj és nem hagyna itt minket. - biztattam és csak bólintott egyet majd kiment. Kívülről talán én erősnek tűnök, de belülről ordítok. Segítségért kiáltok, de nem jön senki. Senki nem húz ki abból a mély szakadékból amibe bele estem és tudom hogy erre csak is egy ember lenne képes. Ahogy közelebb mentem hozzá egy feltörő emlék kép jelent meg bennem. Olyan déjá vu érzésem volt és tudom hogy pont ugyan ezt éltem át. Még közelebb mentem és akkor ugrott be minden. Ismerem Őt. Régebbről. Mikor 14 éves voltam vele volt az első csókom.
A szomszédban nyaral az első szerelmem. A nagymamájához jött három hétre és olyan bámulatos. Minden nap átjön játszani, de még mindig nem jön. Fogalmam sincs miért késik ennyit, de kezdek aggódni. Fogtam magam és átmentem. Csöngettem, de csak hosszas percek után nyitottak ajtót. A nagymamája kisírt szemekkel nézett rá és próbálta eltakarni hogy valami baj történt.
- Szervusz kedveském. Medison nincs itthon. - mondta.
- Csókolom. Hol találom.
- Az a helyzet hogy beteg már születése óta és kórházban van! - alig tudtam elhinni ezt a pár szót, de valahogy sikerült feldolgoznom. Sebesen futottam a kórház felé amit Leona mama magyarázott el nekem. Ebben a pár napban annyira  szívemhez nőtt és nem tudom elengedni. Annyira kedvem, aranyos és miatta jelentkeztem az x-faktorba is. Ő biztatott hogy jó vagyok és hogy nem szabad feladnom semmi és senki miatt. Ahogy oda értem a kórházba megkerestem az Ő szobáját és bementem. Ott feküdt csövekkel a szájában és az orrában, de még akkor is mosolygott.
- Szia Liam! - mondta erőtlenül és köhögött egy párat.
- Miért nem mondtad el nekem is hogy beteg vagy? Miért így kellett megtudnom?
- Mert eddig akinek elmondtam azok mind féltek tőlem hogy ők is betegek lesznek és attól tartottam te is elpártolsz mellőlem.
- Hidd el én soha nem foglak elhagyni. Túl erős ahhoz a barátságunk.
- Jó akkor fogadjunk nem mernél megcsókolni! - mondta és bal szemöldökét felhúzta. Én is követtem a példáját majd leültem az ágy szélére.
- Megmernélek. - mondtam és arcomat közel tettem az övéhez. Sosem csókolóztam még életemben, de a filmekből eltanultam úgy ahogy. Lecsuktam a szememet és ajkamat az övére tettem. Pár perc után elváltunk és csak mosolyogni tudtunk egymásra.
- Mondtam hogy megmerem.
- Ez volt életem első csókja. - mondta.
- Nekem is. - mondtam én is és még jobban nevetni kezdtem...
Az a nyár volt életem legszebb időszaka. De miután elment kezdődött az x-faktor és bekerültem a mentorok házába. Ha ő akkor nem biztat lehet 3 éve sem mentem volna el és ma nem tartoznék a One Direction-ba. Annyira megváltozott és ezt eddig észre sem vettem. Nem tűnt föl hogy ő volt a legjobb barátom és mikor megígértük egymásnak: " Sosem felejtjük el egymást. Sosem lesz jobb barátom nálad. És sokszor fogunk találkozni!,,  Én még is megszegtem az ígéretem. Elfelejtette és azóta nem is találkoztunk. 2 hónapja láttam meg először, de csak most tört fel bennem ez az emlék. És vajon ő emlékszik? A koncertek, dedikálások és késői haza járások teljesen elfeledtették velem hogy valaha volt egy Medison nevű lány aki a világon a legjobb barátom. Lassan felemeltem egyik kezemet és végig simítottam az arcától egészen le a kezéig. Ott megálltam és megfogtam. Olyan meleg volt a tenyere hogy testem bele remegett és liba bőrös lettem. Ujjait lassan mozgatni kezdte és szeme kinyitódott.
- Li...Liam.. -mondta erőtlenül és gyenge, nőies hangja szinte dallamként érintette a fülemet.
- Igen. Sajnálom amiket mondtam és tettem. Kérlek ne haragudj.
- Sosem tudnák rád. Én sajnálom hogy kiakadtam! - mondta, de hangja hullámként akadt el. Olyan rossz volt így látni, de mikor össze jöttünk tudtuk mit kell végig szenvednünk.
- Hogy vagy?
- Rosszul.
- Azt nem is csodálom. - suttogtam.
- Liam!
- Tessék.
- Végig tudod ezt nézni? Azt ahogyan szépen tönkre megyek?
- Nem fogsz tönkre menni. És szeretlek sosem tudnálak elhagyni. - mondtam és egy csókot adtam neki ami teljesen eszembe juttatta a múltat.

/Medison Tomlinson/

Ezzel a csókkal amit Liam adott minden eszembe jutott. 2004-ben ő volt a legjobb barátom és nem emlékeztem rá mostanáig. Azon nyafogtam hogy soha nem volt egyetlen rendes barátom sem pedig Ő ott volt nekem, és most itt van. Nagyon féltem attól ha esetleg nem élem túl a betegséget és Ő ebbe bele őrül. Félek hogy nem fogja feldolgozni ha még jobban közel kerül hozzám. Szeretném ha nem lennék olyan közel egymáshoz és nem lenne olyan szoros a kapcsolatunk, de ahogy közelebb jön hozzám és megcsókol vagy hozzám ér egyszerűen elfelejtem mit fogadtam meg. Ha a közelemben van teljesen átváltozok.


Kérlek komizzatok és ha nem tetszik valami akkor írjátok le ígérem változtatok rajta!