#Szösszenet

- Liam Payne! - Manchi kezét nyújtja felém és egy hatalmas csattanással pacsizunk, majd magához húz és hosszasan megölel. Nagyjából másfél éve nem láttam már legjobb barátomat, mégis olyan fogadtatás ér, mintha minden esténket együtt töltöttük volna. Bár telefonon szinte minden nap hosszasan tartottuk a kapcsolatot, mégis más a szemébe nézve szemben állni vele.
- Manchino - kiabálom el magam nevetve és piros poschém oldalának dőlök, amit immáron előszeretettel környékeznek meg a hiányos öltözetű lányok. Mindegyik rám mosolyog és próbálnak a közelembe férkőzni, miközben minden második szavukkén a nevemet ejtik ki.
Haza értem.
Pontosítanom kell. Visszaérkeztem oda, ahonnan elindultam. A helyre, ahol szinte minden estémet töltöttem. Az elhagyatott telephely, amelyet este 9 után szinte már senki sem mer megközelíteni most fényben úszik. A versenyzők minden autót egy körben elhelyezve állítottak le, a reflektort azonban felkapcsolva hagyták. Szerencsére így mindenkit szemügyre tudok venni. Egyben kedves és kellemetlen emlékek rohamoznak meg.
- Öcsém, el sem hiszem - neveti el magát barátom, miközben hátba vág. Tudtam, hogy örülni fog. Mondatát nem csak a jelenlétem miatt címezi nekem. Fél szemmel folyamatosan a mögöttem levő kocsira sandít, amely gyermekkorunk hatalmas álma. Nem csak én vágytam erre az autóra, hanem ő is. Pár évvel ezelőtt pedig megfogadtam neki, hogy megveszem. Összesen annyi lóerő van benne, mint legjobb barátom 3 autójában összesen. Sosem értette hogyan csináltam meg, de a pénz és az autószerelői szakmám nagyon sokat segített ebben. A szenvedélyem már évek óta hatalmas az autók iránt.
Boldogságának másik oka pedig az, hogy ma én is pályára lépek, és ha én ezt megteszem általában vaskos kötegeket teszek a zsebébe. Verhetetlen vagyok és ezt a jelenlévők háromnegyede tanusíthatja is. Azonban mégis vannak merész emberek, akik kimernek állni mellettem.
- Számomra is hihetetlen, hogy itt vagyok - jó pár srác csatlakozik hozzánk, miközben mindegyik a megszokott 3 elemből álló kézfogással köszön nekem. Körbe nézek és a megszokott arcokkal találkozok. Behunyom a szememet és azt kívánom, bárcsak eltudnám pár percre felejteni mind azt, amiért ide jöttem.
Az egyetlen hely, ahol érezheted azt, hogy élsz Liam!
Az agyam zakatol és már azt várom, mikor pattanhatok be a kocsimba és vehetem be a minnél veszélyesebb és élesebb kanyarokat. Adrenalin függőségem sosem hagy alább és minnél távolabb próbáltam kerülni ettől a heltől annál jobban mutatkozott az, hogy mennyire szükségem is van erre.
Bear megfogja érteni, ha felnő. 
A verseny nagyjából negyed óra múlva kezdődik. A szabály régebben az volt, hogy minden férfi mellett ülnie kellett egy nőnek az anyós ülésen. Azonban én ezt ma nagy valószínűséggel megszegem. Fiatalabb koromban sikerült meggyőznöm Sophiát, hogy mellettem üljön. Sokszor csak rá kellett néznem és olyan mérhetetlen erőt adott, amely miatt percekkel előbb érhettem be a célba, mint a többiek.
Aztán a legutolsó versenyem után túlságosan is veszélyes helyzeteket teremtettem és az adrenalin miatt a felkínálkozó alkalomkor óvszer nélkül szeretkeztünk a kocsiban. Ennek eredménye képpen tarthatom kezemben a ma már 1 éves fiamat, aki az életem. Az anyja azonban nem tolerálta az életstílusomat, így pár hete elköltözött tőlem és bizony vitte magával Bear-t is, akit ennek köszönhetően hetente két alkalommal láthatok.
Voltaképpen a szerelem, ami ma a pályára űz.
Manchi évek óta a versenyek mozgatója. A megrendezés előtt pár órával küldi szét az üzeneteket, melyben egy-egy cím és időpont áll. Így a rendőröknek nehezebb lenyomozni és megtalálni minket. Minden második héten hagyott egy ilyen üzenetet az én telefonom is, azonban nem éltem a lehetőséggel. Felelősségteljes apa akartam lenni, akinek végre benőtt a feje lágya, de Cheryl elköltözése kiváltotta belőlem a legrosszabbat.
Miattad ülök ma autóba, drágám.
A szabályokat pedig mint házigazdag, mindig Manchi hozza meg. Nagyjából 8 éves tradícióink vannak. Az egyik legfontosabb szabályát akkor hozta meg, mikor megnyertem az első versenyemet. Énekeltünk és meghallotta a hangomat. Onnantól kezdve mindig minden fontos és nehezen nyerhető verseny előtt énekelnem kellett. Az idő múlásával pedig hagyománnyá vált az is, hogy a lányok táncoltak és akit a legjobbnak ítéltem beülhetett mellém és arra az estére az övé is voltam.
Familiar.
- Lányok, ki szeretne ma este Liam partnere lenni? - Manchi elkiabálja magát és ezzel együtt nagyjából egy tucat lány sorakozik fel előtte csillogó szemekkel. Nevetve kapok a fejemhez, miközben visszamászok a kocsiba és előkeresem a zenét. Amint megvan kiszállok és az autó motorháztetejének támaszkodok. Végig nézek az előttem sorakozó olcsó nőkön, akik egy jó kocsi és kis pénz miatt szinte mindent képesek lennének nekem adni. Elmosolyodok és énekelni kezdek. Élvezem, ahogy elszántan kezdenek el táncolni és különféle mozdulatokkal elcsábítani engem.
Eszembe jut a nap, amikor Bear megszületett.
A nap, amikor először megfogta a kezemet. A gondolattal egyidejűleg mutatok rá egy lányra, kinek mogása egyáltalán nem tetszik.
Kiestél kiscsibe.
A refrén résznél bepattanok középre és táncolni kezdek. Sophia arca villan fel előttem mikor a reflektor fényekbe nézek.
A mosoly, amely büszkén nézte, ahogy éneklek és téncolok a zenére.
A támogatás és a forró csókok, amiket kaptam tőle minden egyes elindulás előtt.
Megrázom a fejemet és most egyszerre három lányt ejtek ki a versenyből. A sarokban megpillantok egy számomra ismerős arcot. A reflektorok fénye miatt nem tudom kivenni ki az. A szája pontosan ugyan azt a szöveget tátogja, mint amit én éneklek.
Ismét kiejtek két lányt.
A zene üteme lassul és senki sem maradt már mögöttem. Egyedül táncoltam végig. A kabátom a földön hever, pólóm pedig nagyjából egy méteres távolságra tőle, ugyan abban a helyzetben. A gondolataim ismét volt mennyasszonyomhoz vándoroltak vissza. A lány, aki eddig sötétben bújkált már sehol sincs. Tekintetét azonban még mindig magamon érzem.
- Mi van veled öcskös? - kérdezi aggódva, miközben zavartan kapom fel a földön heverő ruháimat
és megindulok ahhoz az asztalhoz, ahol fogadni lehet. Tárcámat előkapom a zsebemből és pár száz fontot teszek rezzenéstelen arccal magamra.
- Elhagyott az asszony - nevetem el magam fájdalmasan, szerencsére nem veszi észre. Mosolyom talán igazinak tűnhet, nem mutatom mennyire is fáj a dolog. Hiszen én vagyok Liam Payne, aki majdnem minden lányt kihasznált már a körben.
Szerintük szívtelen vagyok. Talán igazuk is van, hogy hagytam elmenni. 
Vállamat megrántva fordulok el tőle és megindulok a közelünkben tartandó fekvőtámasz versenyhez. Ebben mindig is azok vettek részt, akiknek csak az edzés maradt, viszont autójuk nem volt. Tökéletes pénzkereseti lehetőség újabb kokszra a szervezetük számára.
- És? - neveti el magát Manchi, de mikor meglátja szúrós tekintetemet azonnal egyenes vonallá húzza a száját. - Tudom, mennyit jelentett neked haver - kezd bele óvatosan mondandójába. Tekintetemet ismét felé emelem és kétségbeesetten várom, hogy valami okosat mondjon nekem. - Itt ismerted meg, szült neked egy gyereket, de ami nem megy azt nem kell erőltetni - tudja, hogy nem segített. Bocsánat kérő tekintettel néz rám.
- Soha többet nem fog velem szóba állni - nyögöm ki nagy nehezen a tényt, ami hetek óta a lelkemet nyomja.
- Ne viccelj már! - elneveti magát, de mikor meglátja, hogy számomra nem mulatságos a dolog, elhallgat. - Miért állna? Hiszen te vagy a gyereke apja és nem mellesleg élete szerelme - számára ezek teljesen alapvető tények és igen nekem is annak tűntek egy ideig. Amíg mind ez már nem volt elég neki ahhoz, hogy mellettem maradjon.
Manci soha sem volt a komoly kapcsolatok híve és éppen ezért nem is tudja, milyen az, amikor egy nővel már 5 éve folyamatosan megosztod szinte mindened. Aztán pedig eljön az idő, amikor már egy aprósággal is megosztod az életedet és szinte mindened neki adod. Megesküszöl, hogy bármi áron megvéded és összetartod a családot.
Elbasztad, Liam!
- Majdnem bántottam Manch - elfordulok tőle, mert képtelen vagyok a szemébe nézni, miközben kimondom ezt a szörnyű tényt. Nem érzem magam férfinak emiatt.
Barátom maga felé fordít és farkas szemet néz velem. Várja, hogy elmondjam, mégis mit tettem.
- Nagyon sokat veszekedtünk és aznap iszonyatosan csúnyán beszéltünk egymással. Provokált, fenyegetőzött és iszonyatosan nagy pofonokat kaptam tőle. Elborult az agyam, melyik férfinak lenne egy órás ostorozás után türelme? - Sophia aznap szinte mindenben talált kifogásolni valót. Aztán este kezdett bele igazán. A külsőmtől kezdve szinte mindenbe belekötött. - Éltem nője azt mondta, hogy idegesíti a jelenlétem, a hangom és ahogy hozzá érek - fájdalmasak a szavak még is felnevetek. Nevetséges számomra a helyzet is. Miközben életem egy olyan helyszínén vagyok, ahol mindig boldog voltam és önfeledt ott mesélem el azt az élethelyzetet, amely arra késztetett, hogy szakítsunk életem szerelmével.
- Szóval felpofoztad? - Manchi könnyedén mondja ki a szavakat, miközben én elkezdek vissza sétálni a kocsimhoz.
- Nem, de mikor újabb pofont igyekezett kiosztani nekem, elkaptam a karját és elég erősen megszorítottam - képtelen lettem volna neki vissza adni azokat, amiket ő adott nekem. Soha sem bántanám, de már maga a tudat, hogy erősen megfogtam a csuklóját fájdítja a szívemet.
- És ettől vagy ennyire kiborulva? Apám, te egy picsa lettél - Macnhi olyan hangosan elneveti magát, hogy az emberek körülöttünk felénk fordulnak. Azonnal beleütök a karjába, hogy elhalgasson.
- Attól vagyok kiakadva, hogy azt mondtam neki, ha ennyire boldogtlan, akkor pakoljon össze és menjen el...
- És ő megtette - fejezi be helyettem a mondandómat.
A téma kivesézése ennyivel be is fejeződött, mivel megpillantjuk az autókat a rajtvonalnál a szokásos sorrendben. Középről már csak az enyém hiányzik, ami felé szélsebesen kezdek el futni, miközben barátom sok sikert kíván és pacsizunk egyet. Már csak rám várnak. Mikor beállok a többiek mellé, a motorok felzúgnak és mindenki a gázra tapos, természetesen benyomott kuplung mellett. A hang hatására az adrenalin bennem kezd éledezni.
Egy magassarkús lány kezd el tipegni a pálya felé és középen megáll. Pont köztem és a mellettem álló kék autó között, hogy mellette még eltudjunk suhanni.
Egyesbe teszem az autót. A lány leveszi a piros kendőt a derekáről és szembe néz velem.
Sophia, nélküled hogy is ülhetnék újra itt.
Kiengedem a kéziféket.
A lány a kendőt az égnek emeli és kacsint egyet. Nekem címezte természetesen, bár mégsem keltette fel annyira figyelmemet, hogy ma mellettem üljön.
Te már felelősségteljes anya vagy.
Oldalra elngedi a kendős kezét. A gázt tövig nyomom ismét, azonban ekkora valaki kinyitja az anyósűlés felőli ajtót és behuppan mellé, majd becsapja.
Ez az illat.
Ez az érzés.
Oldalra nézek és megpillantom a mennyasszonyomat, vagyis csak a volt mennyasszonyomat. Fájdalom hasít a szívembe, még is egy apró mosolyt enged felé.
- M-m-m..? - dadogni kezdek ezért inkább elhallgatok és veszek egy mély levegőt, mielőtt újra megszólalnék, de elveszti tőlem a szót.
- Mindjárt elkezdődik, nyerd meg értünk! - a szavak amelyek elhagyják a száját, és a csók amelyet hírtelen a számra nyom, erőt adnak.
A gázt tövig nyomom, a kuplungot hírtelen felengedem majd hírtelen váltok kettőbe és máris magunk mögött hagyjuk a mezőnyt. Sophia sikítása rángat vissza a jelenbe.
Élvezi.
Imádja.
Mert ez a mi életünk.